Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 1. szám - SZEMLE - Halász Péter: Beke György: Boltívek teherbírása: [könyvismertetés]

ballcsapat” keretei között folyó korrupcióval, egy sportbeli bűnszövetkezet mesterkedéseivel fog­lalkozik. A cselekmény azonban szüntelenül idé­zőjelek közé helyezi és ezzel „elidegeníti” a sportéletet, mint a novella tárgyát, a történetnek igy közvetlenül társadalomkritikai értelme van. Ebben az elbeszélésben a szatirikus tehetség leg­jobb erényei öltenek alakot, egyszerre igazolva Zám Tibor közéleti elkötelezettségének töretlen erejét és ábrázolókészségének, megjelenítő biz­tonságának elmélyülését. (Magvető, 1983) POMOGÁTS BÉLA BEKE GYÖRGY: BOLTÍVEK TEHERBÍRÁSA Alig több mint két esztendő telt el, s a Beszter- ce-Naszód megyét bemutató Búvópatakok cí­mű kötet után Beke György újabb riportkönyv­vel, erdélyi barangolásainak újabb összefoglalásá­val jelentkezett. Azok számára tehát, akik hozzá­juthattak ehhez a könyvhöz, újabb fehér folt szí­nesedett meg az erdélyi magyarság jelenét ábrá­zoló, képzeletbeli térképen. Az immár sorozattá kerekedő riportkönyvek legújabb kötete Már- marosba és Szatmárba kalauzol bennünket, két olyan vidékre, amelynek múltjáról, méginkább a jelenéről általában a szokásos kevésnél is keve­sebbet tudunk. Bizony az Avas-vidék, a szatmári Tiszahát, vagy a történelmi Ugocsa megye Ro­mániának jutott darabja még azok számára sem különösebben ismert, akiknek a tudatából egyéb­ként nem hullott ki teljesen a magyarságnak a mai határokon kívül rekedt harmada. Pedig micsoda vidékeken járunk! Nagykároly, Koltó, Nagymajtény, Erdőd . . . Milyen ritkán hallott, s mégis ismerősen csengő, különös nevű településekkel ismerkedhetünk! Kaplony, Csa- nálos, Tiszakarácsonyfalva, Aranyosmeggyes, Ér­körös, Szilágypér, Magyarcsaholy, Kőszegremete, Sárosmagyarberkesz, Ákos, Atya, Sárközújlak, Macskamező . . . Olyan vidékek ezek, ahol a népi emlékezet is hatszázéves eseményeket tart szá­mon, az írásos dokumentumok persze ennél is régebbiket. Beke már korábbi könyveiben is gyakran merült el az idők mélységeibe és ahogy egyre otthonosabban mozog a régi világban, úgy igazodik el mind jobban a maiban is. Többdimen­ziós írásaiban szervesen kapcsolódik a múlt és a jelen, s ez manapság kevés szociográfiai riport­gyűjteményben figyelhető meg. Ez teszi Beke György minden művét olyan értékessé, izig-vérig honismereti jellegűvé. Csak aki ismeri a valósá­got, aki alaposan körüljárta annak minden ré­szecskéjét, az írhat a gondokról, az hozhatja szó­ba a bajokat is. Mert lelkesedni olcsón és felszíne­sen is lehet, de jobbító szándékkal bírálni — csakis elmélyülten, elkötelezetten. A könyv elsősorban ismereteket kíván ter­jeszteni. így rendkívül érdekes dolgokat tudha­tunk meg a századfordulón alapított nagybányai festőiskola korai időszakáról. Megtudjuk továb­bá, hogy a múlt században Mármarossziget két magyar középiskolájában heti 2—4 órában taní­tották a román nyelvet. S ha valaki nem tudná: 1861-ben olyan rendelet született, miszerint ha a magyar középiskolákban „valamely osztályban csak két tanuló is találtatik, aki a magyar nyelvet nem bírná, a magyarázatok, a leckefelmondások román nyelven is történjenek.” Érdekes dolgokat ír Beke az úgynevezett prétyinségről. Szinyérváralján és környékén: Kőszegremetén, Vámfalun, Bujánházán — szóval az Avason, minden magyarnak és románnak volt, sőt van (!) egy-egy másik faluban prétyinje, vá­lasztott társa, akivel a kapcsolata „már több, mint barátság”. Valóban több, jellegzetes interetnikus műrokonság ez, amely megérné az alaposabb nép­rajzi-szociológiai vizsgálatot. Mert igen szép kap­csolat ez, sajnálhatjuk, hogy közösségi formákban még nem valósult meg. Rendkívül tanulságos mindaz, amit a márama- rosi ukránokról olvashatunk. Nemzetiségi önis­meretük minden vonatkozása tanulságokkal szol­gál. Megtudjuk, hogy nem ugyanaz, ha a gyermek otthon tanul meg ukránul, vagy pedig az iskolá­ban szerzi meg az ismereteket a helyes ukrán írás­ról, nyelvhasználatról és irodalomról. A család­ban ugyanis nem tanulja meg, hogy kik voltak az ukrán történelem és irodalom jeles személyisé­gei. Márpedig enélkül „félszeg, csonka lesz az ukrán fiatal tudata, hiába fújja a matematikai sza­bályokat”. Mindez nem titok a mármarosi ukrán értelmiség előtt sem, s ha kell, meggyőzik erről a szülőket is. íme: a nemzetiségi irodalom sokat emlegetett, ritkábban gyakorolt, még ritkábban elismert híd-szerepe. Vajon honnan ismerné meg a magyar, különösen a magyarországi olvasó az erdélyi ukránok helyzetét, ha egy romániai magyar író nem írna róluk! Honnan érzékelnénk gondjaink közösségét? Beke országjáró útjainak s az ezekből született riportkönyveknek másik nagy értéke, hogy meg­ismertet bennünket jó néhány olyan emberrel, akiről különben nem, vagy csak igen keveset tud­nánk. Munkásságukból tapasztalatot, helytállá­sukból lelki erőt meríthetünk! „Az önkéntesek földjén járok” — írja róluk, olyanokén, „akiktől minden távolabb áll, mint a belenyugvás, akik is­merősként üdvözlik egymást akkor is, ha először találkoznak. Mindegy, hogy irodalmi, művelődési vagy szociológiai körökként működnek, azt a munkát végzik, amely mindig is az értelmiség feladata volt..Olyan önkéntesek tehát ők, akik belső kényszerből, elkötelezettségük okán, s nem felső utasításra végzik a dolgukat. Elsősorban helytörténészekről, lakóhelyükhöz ragaszkodó s annak múltját megszállottként ku­tató emberekről van szó, művelődéstörténetünk önzetlen búvárlóiról. Mint például Benedek Zoltánról, aki több mint húsz esztendeje figyeli, 89

Next

/
Oldalképek
Tartalom