Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - SZEMLE - Hideg Antal: Csengey Dénes: "...és mi most itt vagyunk": [könyvismertetés]
CSENGEY DÉNES: „...ÉS Ml MOST ITT VAGYUNK” Csengey Könyve, az „...és mi most itt vagyunk”, első lapokon kitűzött célja szerint Cseh Tamás dalairól, a dalok társadalmi meghatározottságáról, hatásukról szól. És rögtön ezután hatvan oldalon át szó sem esik Cseh Tamásról, viszont olvashatunk egy lendületes társadalompszichológiai nézőpontú esszét a történelmünk utóbbi negyven esztendejében belépett nemzedékekről. Ez az előítéletektől mentes, érzékeny és őszintén kritikus elemzés a könyv legértékesebb része. Ami aprólékos elemzésében el- bizonytalanít, az a főtémához való viszonya,a beat artikulációs szerepének eltúlzásából támadó értékzavar. A szerző úgy gondolja, hogy Keruac és a Beatles azonos nemzedék, a korábbiaktól eltérő, újszerű életérzését kifejező törekvései együvé tartoznak, hogy az On the Road és a Lucy in the Sky with Diamonds összemérhető művészeti alkotások, hogy mindkettő egy világméretű — lényegét tekintve nem is csupán esztétikai — mozgalom része. így azután Sartre, Ferlinghetti, Burroughs gondolataival kell szembesülnie az olyasfajta slágerszövegeknek, mint a „Ne is gondolj rá mi jöhet még / úgyis elmúlik hamarabb mint hinnéd!”. Hogy csak egyetlen pillanatra is elfogadhatónak tűnjön az összevetés, a szerző kénytelen túllihegni a nyilvánvaló csacskaságokat: a semmit- mondás szivárványos lufijaiban a „Valóság” tükrét keresi. Középiskolás barátaim(a szerző nyilván „nyolcvanasoknak” nevezné őket) értetlenkedését osztom: hogy az ördögbe lehetett, lehet egy szórakoztatóipari stílusváltást ennyire komolyan venni, a művészettel egybemosni, rajta társadalmi kérdések igaz ábrázolását számonkérni, — hisz ebben a műfajban a „Valóság nagybácsi” mindig ugyanazt a szerepet játszhatja: a menedzserét. Én (azon tűnődve, hogy „hatvanasnak” vagy „hetvenesnek” tartsam magam) tudom, hogy annak idején, egy pillanatig létezett a beatnek mítosza, — persze csak úgy, mint a huszadik századi mítoszok általában: divatdiktátumként inkább, mint a közmegegyezés elemi erejével. Noha a hatvanas, hetvenes évtized tizen- és huszonéveseinek java úgy esett át a slágerlisták fertőzésén, mint a bárányhimlőn, (s hogy épp ez különböztetné meg őket az „ötvenesektől”, akik a nagy futballcsaták résztvevőinek névsorát fújták annak idején, — kétlem) a szerzőnek — évtizedek múltán! — elemzések árán adatik meg a végeredmény: „Ha valaki rászánja magát egyszer, összebogarássza a magyar beatkorszak termését — hetven-nyolcvan nagylemezt —, és egymás után végighallgatja a dalokat, amelyek a .nemzedék’, a .mozgalom’ önmagáról való tudását, életérzéseit, problémavilágát, igazságkereső kísérleteit, vágyait, eszményeit és programkezdeményeit őrzik, az elámul, megdöbben, s azután — belebeleolvasva esetleg az ifjúsági lapok hasábjain közölt cikkekbe, nyilatkozatokba, beszélgetésekbe is — keserűen és valószínűen saját emlékezetében is csalódva megcsóválja a fejét. Hát ennyi volt az egész? S nehezen hiszi el, hogy igen, ennyi.” Azt már talán el sem hiszi a szerző, hogy a mánia tombolása idején is voltak a fiatalok között szépszámmal, akiket egy percre sem tévesztett meg a szemfényvesztő jelmezcsere, fölismerték az operettszerűséget, nem kellett kivárniuk a nemzeti konszenzust megkísértő nagy városligeti dobást: a Feszty-körkép ezer wattokai, görög- tűzzel, és lézerágyúval történt újrakomponálását. Volt a beatnek társadalmi meghatározottsága is, vagyis mozgalommá kellett lennie Magyarországon — tételezi a szerző, majd önálló bekezdést szentelve vizsgálódása egymondatos végeredményének, így ír: „A mozgalom nem volt sehol, nem létezett.” Hozzátéve rögtön: „Ennek megkésett felismerését az 1968-as év hozta meg...” Akkor miért kellett az ellenkezőjét hipotézissé pumpálni 1983-ban! — kérdezhetnénk, de a lényeggel egyetértünk. Csakhogy mindezek után „1970-et írunk”, megjelenik CsehTamás—és fellépését „kell cezúrának tekintenünk a beat mozgalmi és üzleti korszaka között” — olvashatjuk. A könyv gondolatmenete ettől kezdve nem egészen követhető számomra. Módszertani szempontból igazán példamutató Bereményi Géza szövegeinek a korabeli társadalmi helyzetbe, tömeghangulati jelenségekbe, divatokba ágyazott elemzése. Nagy kár, hogy egy kortárs író vagy költő pályaképét hasonló apparátussal nem próbálta meg elemezni senki. Tehette volna ezt Csengey Dénes is, épp e könyvben, amely — mint láttuk — mégsem egészen Cseh Tamásról szól és ezek — az igaz: nem mindig csor- dázó, de gondolkodó és cselekvő lelkek — is hozzá tartoznak egy „nemzedékhez”! Egyébként is érthetetlen, miért került a beat" zene taglalása ebbe a könyvbe: Cseh Tamás sanzonjainak — elég a szerző elemzéseire hivatkoznom — sem a szövegei, sem az előadói gesztusai nem rokoníthatók a slágerzenével. Ha a zenét is vizsgálná (ennek elmulasztása szembetűnő hiányosság!) sem juthatna más eredményre. Míg a pop-iparnak pusztán céljai. Cseh Tamás művészetének okai is vannak. És ez esztétikailag is, erkölcsileg is alapvető különbségre vall, — emellett az infantilizmus csekély súlyú azonosság. (Az a történet, amelyben Cseh Tamás 68 nyarán, vakációs indiánkodás közepette, Ülő Bikaként a Bakony ormairól az észak felé húzó páncélosokra alátekint s azt hiszi, hogy kitört az új világháború, majd kisded törzsével az ellenállás mellett dönt — egy vérbeli közép-európai komédia témája lehetne!) 95
