Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Béládi Miklós: Válaszutak: [könyvismertetés]
Németh László munkássága hosszú éveken át foglalkoztatta Béláéi Miklóst. Az értelemalapító című tanulmányában azt fejtegeti, hogy a közelmúltban megjelent Németh Lászlóról szóló újabb irodalomtörténeti munkák nemcsak az életmű iránti érdeklődést jelzik, hanem azt is, hogy a nemzeti létezés, az erkölcsi értékrendszer és az irodalom feladata általánosabb értelemben is foglalkoztatja köztudatunkat. Németh László hihetetlen szellemi intenzitással, természettudományos, filozófiai, világirodalmi műveltséggel, gondolatgazdagsággal vált — mint Béláéi nevezi — „szellemi országalapítóvá”, „új írótípussá”, aki a minőségszocializmus sokat vitatott elvét hirdette. A minőségeszmény Németh László életművében betöltött szerepével foglalkozott könyvében Kocsis Rózsa, mint utal rá Béláéi is, Grezsa Ferenc Németh László hódmezővásárhelyi korszakáról írt könyvét is elemzi e tanulmány- kötet írója, kiemelve a kitűnő műelemzéseket, a hatalmas tudományos jegyzetanyagot, hivatkozási pontokat, melyek hozzájárulnak ez irodalom- történeti periódus jobb megértéséhez. Majd az Utolsó széttekintés kapcsán az esztétikum és a vállalkozás belső feszültségét, ütközését vizsgálja: „utolsó leltára során fájdalmas mérleget készített: műve falra hányt borsó volt, a nemzet élete romlik; az irodalom hanyatlik — az életföl- áldozás hiábavalónak bizonyult.” A mai magyar regény, széppróza műfaja vonzotta, gondolkodtatta el, serkentette helyzetképek, fejlődésrajzok írására Béláéit. Ezek a tanulmányok meghatározó jellegűek irodalomtörténetírásunkban. Pomogáts Béla Az újabb magyar irodalom 1945—1981 című könyvében Béláéi Miklós A magyar regény új útjai című tanulmányára hivatkozik az ötvenes és a hatvanas évek regényirodalmának szemléletváltozását érzékeltetve. Most a Válaszutak című kötetében közölt, a mai magyar regényről írt tanulmányában részben az új tárgyiasságot, részben a regényszerkezet szubjektivizálódását veszi észre a hatvanas évek időszakában. Aztán a hetvenes években a szociográfiák (a Magyarország felfedezése könyv- sorozat), az önéletrajzok, emlékezések, esszék törnek előre, a kiindulópont két szerencsés telitalálata az irodalomtörténész szemével: Sütő András Anyám könnyű álmot ígér és Karinthy Ferenc Epepe című könyve. Aggódik ugyanakkor a keveset mondó általánosításokat, az üresjáratokat tartalmazó groteszkeket és parabolákat olvasva. Annak sem örül, hogy a kritika behódol az öncélú moderneskedésnek, a divatjelenségeknek. Közben Ottlik Géza prózáját elemzi, a Hajnali háztetők című kisregényét s a Próza írásait. Máskor Sarkadi Imre Pokolraszállás című novellájában a középpontba állított cselekmény szerepét elemzi — az elvontság és a moralizálás tudatos visszaszorítását, melyben a főhőst B. Nagy László Gide szereplőihez hasonlította. Mészöly Miklós Jelentés öt egérről című novelláinak parabolikus voltát, szintéziskeresését, különös tárgyilagosságra törekvését vizsgálja. Majd egy általánosabb epikai problémát vet fel Béládi: a prous- ti regénytechnikával való korábrázolás, aszociog- ráfikus dokumentum, a szürrealista stílusú lélek- rajz, az esszé módszerének regénybe olvasztása — az „elbeszélői nézőpontváltást vonta maga után”. E fontos irodalomtörténeti megállapítást aztán például Mészöly Miklós művein mutatja be. Közben a Hernádi-paradoxonon tűnődik el, Gáli István A ménesgazdájában közelmúltunk „vaskorszakát” tárja elénk, Tandori Dezső szövegeiben pedig a minimitológiát, a sajátos elbeszélésszilánkokat elemzi, Lengyel Péter „melléktörténeteinek mellékszereplőit” faggatja. Esterházy Péter sajátosan redukált világot teremtve jutott el aTer- melési regényig, melyet „csoda-számba” menőnek nevez, igazi alkotásnak, s így folytatja: „bejelenthetjük, hogy a magyar irodalomnak új prózaírója született. ..” Béládi Miklós egyik legfontosabb, legtöbb újat hozó kutatási területe a nyugati magyar irodalom volt. Tágabban értelmezve — a kisebbségi irodalom — a nemzetiségi irodalom fogalomkörét ő körvonalazta tanulmányában. Az egyetemes magyar irodalom úgynevezett leíró fogalmát határozta meg, mely „minden egyes részt magába foglal: a nemzeti és a nemzetiségi irodalmak ösz- szességét öleli fel”. Külön hangsúlyozza a mellé- rendelést, azaz a fölé- vagy alárendelés helytelen voltát, az összességet; azt, hogy nem szabad elsőbbségben részesíteni egyiket sem. Tehát el kell ismerni, tudomásul keli venni mai magyar irodalmunk több központúságát, irodalmi életének különböző mágnestereit. A nyugati magyar irodalomról írt alapvető nagy tanulmánya — irodalomtörténetírásunk hiányát pótolta. A rap- szodikus értesülések, alkalomszülte reflexiók, ritka folyóiratközlések, hiányos könyvtáraink után itthon először adott széles horizontú áttekintést a nyugati magyar irodalom életéről, intézményeiről, írócsoportjairól, folyóiratairól, íróiról. E felfedezésszámba menő tanulmányhoz természetesen illeszkedik a Vándorének című, nyugati magyar költőket bemutató antológia és A magyar irodalom története felszabadulás utáni korszakait bemutató kötetek szerkesztése. A hatalmas anyagot objektiven, tárgyilagosan feldolgozó irodalomtörténész munkája azért is érdemel különös elismerést és figyelmet, mert korábban szélsőséges indulatokat kavart egy-egy nyugati magyar mű és értékelése. Béládi Miklós különösen érdekes, fontos fejezetben elemzi a nyugati magyar irodalom helyzettudatának változásait, mindinkább reálissá válását, Cs. Szabó László, Borbándi Gyula és mások véleményét idézve. Az irodalom- történet és a nyelvészet határterületén mozogva ad képet Béládi az úgynevezett vizuális költészetről, a szövegköltészetről, a párizsi Magyar Műhely ez irányú munkásságáról,mely egyszerre használja fel a képírást, az ikonszerű jelekkel való kifejezést és a hagyományos írást. „A szöveg úgy létezik, hogy egyúttal önmagát is bizonyítja: az elméleti 92
