Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - MŰVÉSZET - Tamás László: Festő, pingáló, mesemondó, népi játékkészítő: Gubányi Imréné vallomása
a határban dolgoztunk. Közben a férjem bevonult katonának. Megszületett az első gyerekünk. A faluban megforduló idegenek felfigyeltek arra, hogy szépen tudok pingálni. A kántor hiába győzködte az apósomat arról, hogy a festéssel sokra vihetem. Megígértem azt is, hogy minden pénzt hazaadok, de hiába volt minden hadakozás. Otthon csak lopva festhettem, s mire igazán belejöttem volna, kitört a háború. Vége lett mindennek. Majd jött a második gyerekünk. Apósom meghalt. Anyósom egyszer azzal állt elő, hogy túl sokan vagyunk, valakinek el kell mennie. Úgy éreztem, hogy fölöslegesek vagyunk. Visszaköltöztem apámékhoz a két picivel. Jártam az urakhoz napszámba, így tudtam a kenyeret megkeresni. Közben a férjem megsebesült, hazakerült három hétre. Majd ismét kiment a frontra. Bántott a lelkiismeret, hogy apámék nyakán vagyok. Hát elmentem szerencsét próbálni. A bödi tanítónő örömmel fogadott vissza. 1942. október 1-én két kocsit küldött az intéző értem. Pedig egy is elég lett volna, de én kettőt kértem, hogy eltitkoljam a szegénységemet, mivel nem volt más bútorom, mint egy sublat, egy asztal, két szék, egy ágy. Napszámba jártam az urakhoz, mosni, vasalni, takarítani. Az élet ismét megindult. A szobám bútorozva ugyan félig volt, a konyha meg üresen állt, mégsem voltam senki nyakán. 1944 nyarán kaptam értesülést férjem sebesüléséről. A fronton gyomorlövést kapott. Sikerült hazahozatni Székesfehérvárról a kalocsai kórházba. 1944. november elején megszűnt a hadikórház, így mindenki mehetett amerre látott. Amikor hazajött a férjem, kocsis lett az uradalomban. 1947-ben megoperálták a gyomrát, és megmondták neki, hogy néhány éve van hátra. Ő is, én is tudomásul vettük a sors csapását. Ekkor már három gyermekünk volt, majd megszületett a negyedik, majd három évvel később az ötödik. Megszűnt az uradalom, kaptunk 10 hold földet. Nappal a földet műveltem, az éjszakát a varrógép mellet töltöttem. Nem is jó rá visszagondolni. Szerencsére hamarosan megalakult a tsz. Mivel volt egy kis házhelyünk, csak kapaszkodtam, hogy építsünk házat. Férjem nem akarta, de én az öt gyerekre hivatkoztam, és nagy könyörgések után csak elkezdtük az építkezést, 1952-ben. 1954-ben meghalt a férjem. Ott maradtam öt kiskorú gyermekkel és egy félig kész házzal. Kukoricaszár volt az ablakban és a plafonon. Egy szoba és egy konyha volt készen, onnan vittük ki a koporsót. Úgy éreztem minden összetört, remény, cél, élet. Három napig feküdtem, lemondva mindenről, s akkor odaálltak a gyerekek az ágyamhoz, s azt kérdezték, mi lesz velük. Nekik csak egy édesanyjuk van és senki más. Ez a mondat adott erőt, felkeltem, főztem az éhes szájaknak. Úgy éreztem, nekem még sokkal erősebbnek kell lennem, mint eddig. A földem leadtam a tsz-nek, elmentem az óvodába dolgozni. A legidősebb fiam ott akarta hagyni a gimnáziumot, mert én egyedül úgy sem bírom taníttatni. Kár lett volna megtörni az életét, visszaküldtem hát a kollégiumba. Kitűnőre érettségizett. Utána Sopronba került, ott szerzett erdőmérnöki diplomát. A másik fiam műbútor-asztalos szeretett volna lenni, ő Pesten végzett. Jött a legidősebb lányom is. Baján tanult, a közgazdasági technikumban. A legkisebb lányom tanítónőnek készült gyerekkora óta. Tanár lett belőle. — Ez idő alatt bizony megöregedtem, eljött a nyugdíjazás ideje. Egyedül maradtam, s végre megadatott az, amire mindig nagyon fájt a szívem. 1975 óta festek. Először csak népviseletbe öltözött menyecskékkel kezdtem. Úgy éreztem, ez nem elégít ki. Újabb és újabb képek születtek. Tudtam már, hogy nincs megállás. Visszagondoltam a régi időkre, a búcsúra, a fosztásra, aratásra, az ifjúságom éveire, a 85
