Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - MŰHELY - H. Bathó Edit: Táncalkalmak a Jászságban
csóvát dugtak ki a házuk végén vagy a kerítésen, ezzel jelezve, hogy a kocsma megkezdte működését. A nagyszabású, ünnepélyes, polgári bálok valamint a kocsmai mulatságok mellett a Jászság tanyavilágában és kisebb falvaiban egészen az 1950-es évek közepéig élénk maradt a házi bálok, a spontán táncalkalmak kötetlen kerete. A Jászság legtöbb falujában pendzsomnak, Jászapátiban tamburának, Jászladányban pocetának hívták azokat az engedély nélküli összejöveteleket, ahol énekeltek, játszottak, ha jó idő volt a tanya előtti gyepen, télen pedig a házban vagy pajtában. A zenét citera (tambura) szolgáltatta, de voltak házak, ahol dudaszóra táncoltak. Különösen ismert és kedvelt volt a jászapáti Decsi kondás, aki kutyabőrből készült dudájával járta a mulatságokat. Vasárnap délután, amikor a házkörüli munkával már végeztek, összejött a tanyai fiatalság valamelyik tanyán és citera mellett hajnalig is eltáncoltak, elmulattak. Ha megunták a táncot, különböző játékokat játszottak vagy kártyáztak. Az ilyen mulatságokon nem szedtek belépti díjat, ugyanakkor szokás volt a házigazdának néhány pengőt adni. A citerásnak ugyancsak kikerült néhány fillér, hogy jobb kedvvel muzsikáljon. Gyakran előfordult, hogy nem is pénzzel, hanem tyúkkal, tojással, szalonnával, búzával fizettek a muzsikáért. A pendzsomokban a század elején még a régi, hagyományos táncrendet táncolták, amely a következő módon épült fel: ugrás vagy oláhos (férfi járta egyedül, bottal vagy nővel), lassú és friss csárdás, majd rondószerűen visszatért az ugrás, amit ekkor már párosán jártak. A hangulat tetőfokán az ügyes férfi táncosok mintegy virtuskodó, bemutató jelleggel eltáncolták az ún. seprűtáncot is. Igen elterjedtek a parasztság körében a munkához, a munka befejezéséhez fűződő táncalkalmak is. A jó munka befejezése mindig öröm, s különösen nagy öröm, ha a munkát többen, csoportosan végezték. Ilyen munkához kapcsolódó táncalkalom volt a Jászságban az aratóbál, a cséplés befejeztével rendezett ún. cséplakzi, a szüreti munkákat lezáró szüreti mulatság, a dohánysimitó, kukoricahántó, tollfosztó, a fonó és a disznótor. A nagyobb családi ünnepek (névnap, keresztelő, lakodalom) ugyancsak kiváló alkalmai voltak a táncnak, a több napig tartó mulatságnak, de a mindenkori búcsúk sem múlhattak el táncos mulatság és rendszerint verekedés, bicskázás nélkül. Az 1930-as évekig egy sajátos szórakozási forma élt a jászsági tanyavilágban, de különösen Jászszentandrás környékén. A napi fáradságos munka elvégzése után a tanyai férfiak nagyobb istállók, pajták pislákoló mécsvilágánál vagy a szalmából rakott tűz hunyorgó fénye mellett bandáztak. Minden korosztálynak megvolt a maga bandája. A bandázásnak, amelyet főként a rögtönzés jellemzett, sokszor 15—20 résztvevője is volt. A dal, a tánc, a kártya, a tréfás játékok, a pajzán humor, virtuskodás, csintalankodás, rövidebb hosszabb elbeszélések és természetesen az ivászat kellően megalapozta a jókedvet, s a bandázókat sokszor csak a hajnal vetette haza. De előfordult az is, hogy a résztvevők egyenesen az istállóból mentek a reggeli kismisére. A Jászság egykori táncalkalmai és táncai napjainkban már csupán az idősebb emberek emlékezetében élnek. Ennek következtében valójában nagyon keveset tudunk a Jászság korábbi táncéletéről. Napjainkban a táncos anyag gyűjtése még sokkal nehezebb, hiszen az idősebbek közül is már csak kevesen tudják bemutatni a táncmotívumokat, a fiatalok pedig már semmit sem ismernek az egykori, archaikus elemekkel tűzdelt jászsági táncból. A kutatásnál jóformán csak a levéltárakban található okiratok (rendeletek, periratok, büntetőperi jegyzőkönyvek), valamint a hajdani újságok ide vonatkozó feljegyzéseire, híradásaira támaszkodhatunk. E régi iratokat böngészve, az elsárgult papírlapokon számtalan adatot találhatunk a Jászság egykori, pezsgő táncéletére vonatkozóan. 82
