Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Híradás a perifériá(k)ról (Varga Dávid: Az ország peremén; Géczi János: Vadnarancsok)
amely közös tőből fakadt Örkény kisregényével. Forrásnak azonban mindenképpen Örkényt kell elfogadnunk, még akkor is, ha az ő munkája maradt torzóban. Pedig micsoda film lehetett volna belőle! Maga a „történet” szinte elmondhatatlanul egyszerű és bonyolult is, hiszen tele van metaforával, utalásokkal, szellemes asszociáció-futamokkal. Az Első Magyar Álkulcsgyárnak már a neve is csúfondárosan találó. Utal egy évtized termelési gyakorlatára és arra a szemléletre, amely ezeket az üzemeket és embereket működtette. Az egyik oldalon a mindent átitató félelem, amely alól a hatalom gyakorlói (Mausz Rezső igazgató) sem vonhatják ki magukat, míg a másikon az a civil kurázsi, amely ilyen körülmények között is életben akar maradni, sőt a lehető legjobban élni és megélni. Ez nyilvánvalóan nem mehet másként, mint ügyeskedéssel, csalással. Örkény néhány mesterien felvázolt figurával és helyzettel tudja érzékeltetni ezt. Példaként vegyük a munkaversenyt, a mennyiségre termelésnek ezt a gigantománis, hisztérikus fantomját, fétisét. Amelynek éppen az volt a (egyik) paradoxona, hogy egy agyonbürokratizált terv- gazdálkodásban forszírozták. Mitsem törődve a gépek, technológiák, s nem utolsó sorban az ember teljesítőképességének a határaival. Hiszen ezeknek a technológiáknak, vagy ha úgy tetszik, termelési receptúráknak éppen az a lényege, hogy racionálisak, bármelyik faktor megváltoztatása kétségessé teszi a végtermék minőségét. De ki törődött akkor magával a termékkel!! (esetünkben álkulccsal). A fontos az volt, hogy jelenteni lehessen „fölfelé”, hiszen az energiahiányos hiánygazdaságban az elosztás (anyagiak is, erkölcsiek is) elbürokratizálódott, elszakadt a valóságtól, önálló életet élt. Ezt ismeri fel Adameszkó Pál, a nyugdíj előtt álló esztergályos, amikor ifjú Marschall Edével, a félelemtől és éhségtől reszkető ellenőrrel megalkotják Babik János fantomfiguráját. Az eset a rendőri hírekbe való bércsalás. „Babik János” előbb csak tanuló Adameszkó mellett, majd elsajátítva a mesterséget egyre többet „termel”. Olyannyira, hogy felfigyelnek rá, s amikor éppen egy minta-, élmunkásra van szükség egy jelentéshez, őt szemelik ki. Itt lép be a történetbe Speiszer Ilonka, az igazgató titkárnője, aki valóságos vőlegényét, Törköly Lajost hagyja oda Babik kedvéért. Találkozunk Fesz Auréllal, a személyzetissei is, aki félelmetes apparátussal és precizitással gyűjti és termeli az adatokat a kartotékokra. Babik Jánosról is, aki — mint tudjuk — nem létezik. Az irracionalitásnak is rendszere van — figyelmeztet Örkény —, amely éppen azzal csalja meg a laikus halandót, hogy a valóság részleteit, morzsáit gyúrja össze elképesztő konstrukcióvá. Ahol a ráolvasás a gyakorlat, ott bármi megtörténhet, maga az irrealitás válik valósággá. Babik János tiszteletére ünnepséget rendeznek, köszöntőket mondanak, meg is tapsolják. Miért is ne! A regénytorzó utolsó oldalán Mausz igazgatófelszólítja Speiszer Ilonát, hogy menjen hozzá Babik Jánoshoz. „Nekem mindegy — mondta minden áldozatra készen. — Ha az Eszmének szolgálok vele, hozzámegyek egy kilométerkőhöz, egy fogfúrógéphez vagy akár egy tűzoltó fecskendőhöz.” A kulcsszó az „Eszme”, amely úgy szippantja magához az embert, gondolatait, vágyait, ambícióit, mint a lámpa az éjszakai lepkéket. Csakhogy erről az Ilonáról előbb már megtudtuk, hogy frigid, irtózik az eleven férfi érintésétől, a szüleit pedig ketrecben tartja a konyhában. Paródia ő is, a „lódén korszak” mozgalmi szüfrazsettjeinek paródiája. Lényegében tragikus figura, mint ahogyan a kisregény minden figurája Adameszkó Pál, Babik János szellemi atyja és tényleges haszonélvezője kivételével. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy mit akar: jó és bőséges ételt, meleg lakást, kényelmes öregséget. Nem tudjuk, hogy milyen sorsot szánt neki Örkény, hisz nem írta meg a folytatást, de aligha túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a rokonszenve az Adameszkóék életkedve és életismerete felé billent. Mert csak az az eszme életképes, amely nem életidegen. A történet folytatását „törköly lajosok és adameszkó pálok” írják tovább, ha ugyan nem kezdtek inkább egy másik, jobb történetet. Ahhoz azonban meg kell ismerni Babik János fantomját is, hogy ne ijedjünk meg tőle, hogy tudjuk, mit kezdjünk vele. (Szépirodalmi, 1982) HORPÁCSI SÁNDOR HÍRADÁS A PERIFÉRIÁDRÓL Varga Dávid: Az ország peremén (Magvető) Géczi János: Vadnarancsok (Szépirodalmi) A távolságot — egy országon belül — kilométerekben szoktuk megadni. A távolság azonban mindig valamilyen viszony kifejeződése, valahonnan, valamitől számítódik. Például a középponttól (a nulla kilométerkőtől), ahonnan kiindulva már nem csupán a számok nőnek — távolodásról beszélhetünk a szó igen sokféle értelmében. S persze: közeledésről. A szélhez, a peremhez, rossz kicsengéssel — a perifériához. Nincs szándékunkban „modellt” konstruálni — csupán a létező viszonylatokat próbáljuk érzékeltetni. A térképészeti elvontság nagyon is valóságos összefüggésekre utal: ebben a szélső (séges) helyzetben emeberek, embercsoportok, közösségek élnek — a maguk módján, saját(os) törvények szerint, a meghatározó társadalmi szerveződésektől, folyamatoktól alig-alig érintve, befolyásolva. Élnek — a társadalmi lehetősé85
