Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - MŰHELY - Katona Imre: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (1970-1982)
Jóval előkelőbbnek érzik a történeti, betyár- és a különféle helyi mondákat, bár az anyagközlés és feldolgozás e műfajoktekintetében is még csak a kezdeteknél tart. Meglepően gazdag és bizonyos mértékben hiteles a győztes zentai csata emlékezete (Bodor G„ 1972), ebben iskolai, irodalmi és egyéb hatások is közrejátszhattak, de gondolhatunk arra is, hogy a magyarok kisebb töredéke valahol a környéken vészelte át a török hódoltságot, erre utalnak egyébként a folyamatosan fennmaradt helynevek is. A törökökről és a tatárokról szóló jugoszláviai magyar népmondák és hiedelmek alig különböznek a hazaiaktól; a Dráva mentén talán valamivel több bennük a mindennapokra utaló apró, félig realisztikus részlet, mely a huzamos együttélésből adódhat, míg a Temesközben jobban hajlanak az általános, költői képzetekre. Akik a történelmi valóságot kérik számon a mondáktól, azoknak tanulságos olvasmány a nép Petőfiről megőrzött emlékképe, mely az iskola, a különféle hazafias ünnepségek és mozgalmak hatása ellenére is teljesen átszíneződött, és szintén a Temesközben maradt legelevenebb. Hasonló a helyzet más népi hősökkel is, közülük a betyárokat vizsgálták legtöbben (Borús, 1976, Ferenczi, 1974, Matijevics, 1974; Penavin, 1978. stb.). Ez a betyárhagyomány szívta magába a legtöbb helyi és történelmi mondaelemet. A számos betyárhős közül meglepően népszerű maradt Angyal Bandi, a legkorábbi „igazi” betyár, kiről nemcsak mondák és más költői alkotások szólnak, hanem földrajzi nevek, sőt egy községnév őrzi emlékét. A KISEBB PRÓZAI—VERSES EPIKAI MŰFAJOK KUTATÁSA A kisebb epikus formák (szólásfélék, találósok, mondókákstb.) ma is játszi könnyedséggel gyűjthetők, ugyanakkor tetszetősek és közlésük is majdnem biztos (könyv)sikert ígér. Rendszerezésük és értelmezésük azonban már jóval nehezebb, így az említett újvidéki tanszéki-intézeti tetemes szólás- és találós-gyűjteményből alig jelent meg valami, a drávaszögi anyagból is csak a találósok, a szólásfélék kiadásra várnak, pedig Berze Nagy 1940-ben megjelent háromkötetes baranyai népköltési gyűjteményében éppen a szólásokból, közmondásokból jelent meg legkevesebb. A drávaszögi (Katona, 1976) és a szlavóniai (Bóna, 1972) szólásokból már kaptunk ízelítőt, ill. Penavin említett tájszótárában sok szóláspéldamondatot egy-egy címszó alá besorolva; ugyancsak ő foglalkozott a szólásokban kifejeződő társadalmi ellentétekkel is (Penavin, 1980) és nemzetközi fórumon vázolta fel az e műfajjal kapcsolatos elvi-módszertani és gyakorlati kérdéseket (Penavin, 1982). A szólások gyűjtésében és tematikus elrendezésében nagy segítséget jelent Bálint Sándor szegedi szólásgyűjteménye, többek között eszerint történt a Tisza menti zentai szállások anyagának bemutatása (Tripolszky, 1974). Érdekes kísérlet volt a feketicsi gyűjtés (Vajda, 1971), ahol kellően értelmezett 69 szólást kérdeztek végig 16—82 év közötti 70 falubelitől és az összesét a megkérdezetteknek csak a fele ismerte! (Hasonló vizsgálatot magam is végeztem ideát, de még csak részleteket tettem közzé.) Többször is szó esett a találósokról, egy 361 szöveget tartalmazó kishegyesi közlés a kezdeményezés érdeme (Virág, 1973); időbeli végpontján pedig a drávaszögi antológia helyezkedik el (Lábadi, 1982), mely a magyar és a nemzetközi szakirodalomban is fontos állomás. 10 helységből 856 típusnak 4842 változata került elő, részben a szakszerű irányítással tevékenykedő kisdiákok segítségével. Népszerű és eleven műfajnak bizonyult: egy-egy közlő átlagosan 52-t ismer, a legbővebb repertoár 154-re rúg. A nagy anyag csoportosítása ? legmodernebb nemzetközi szempontok szerint történt, de a hagyományosabb tematikus beosztás is megmaradt, többek között ez utóbbiból 83
