Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - MŰHELY - Katona Imre: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (1970-1982)

végképp elfeledtek, ezzel szemben viszont 19 „újat” talált. A mai mesékben kevés a csodás elem, inkább az emberi jellemtulajdonságokat részletezik. A tündérmesék rovására elszaporodtak a tréfásak, a novellisztikus mesékkel szemben pedig a legendásak, igaz, ez utóbbiak már nem olyan részletezők. Megnőtt az elbeszélő kedv, több az ige, ennek következtében a mai mesék dinamikusabbak az előzőknél, állapítja meg Beszédes.

Kálmány munkásságától függetlenül is intenzív mesegyűjtés folyt, ill. folyik is mindmáig. Bár kopácsi gyűjtéseim már 1942-ben megkezdődtek, mégis a később belelendülő Penavin Olga és munkatársai jelentkeztek előbb (Penavin, 1971), mégpedig mindjárt imponálóan gazdag és hiteles mesekötettel: 10 évi nyelvészkedés „melléktermékeként” 108 mesemondótól (ezek közül 88 volt paraszt) 39 helységből 211 történetet tesznek közzé. Ez voltaképpen közös vállalkozás, mert Matijevics Lajos 78, Penavin Olga 76, Sátai Pál pedig 20 mesét gyűjtött, és még mások is közreműködtek, A kötet anyaga Jugoszlávia egész magyarlakta vidékét felöleli. Az előszó fényt derít a mesemondás gyakorlatára, a Dömötör Ákos által összeállított tipológia pedig arról tanúskodik, hogy milyen sok új, ismeretlen típusú mese bukkant fel. (E tudományos antológia legjavát Jékely Zoltán szerencsés kézzel írta át az ifjúság számára, még az évben, 1971-ben ez is megjelent, címében ugyan a bácskai megjelölés szerepel, de a 27 mesének csak a fele vajdasági!)

A magam 1942-es kopácsi mesegyűjtését csak1962-ben folytathattam, és a 11 mesélő 30 darabját tartalmazó válogatást 1972-ben tettem közzé (Katona, 1972). Részletesen bemutatom a mesei alkalmakat, a mesék stílusát, különös gondom van a férfi—női repertoár között terjedelmi, műfaji és stiláris különbségekre, melyekkel a kutatás eddig csak érintőlegesen foglalkozott.

Penavin Olga és többünk újabb gyűjtéséből sajtóra kész a következő nagy, reprezentatív válogatás, mely szintén az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatban, közös kiadványként fog megjelenni, mint 1971-es I. része.

Az említett nagyobb mesegyűjtemények nemzetközi kitekintésű tipológiai jegyzeteitől eltekintve, a manapság főként Erdélyben oly eredménnyel kutatott kétnyelvű mesemondókkal és a kölcsönhatásokkal is eredményesen foglalkoztak. E megkezdett úton ígéretes a továbbhaladás, hiszen a mese eleve nemzetközibb műfaj, mint pl. a ballada s különösen a dal! igya bácskai ruszinok mesekincsének interetnikus jellemzőit vizsgálták eredménnyel (Veselinovié—Sulc, 1975), e népcsoport magával hozott mesekincsén már korai magyar és szlovák hatás mutatkozott, Bácskában újabb magyar és azon kívül szerb hatást is fogadtak be, természetesen szemléletük szerint átalakítva. Magyar és német hatás érte viseletűket, magyar és szerb viszont meséiket, do/aikat és táncaikat. A mesei neveket inkább a magyaroktól vették át, és meglepő módon a tőlünk átkerült mesék egyben a legbonyodalmasabbak és a legvarázsosabbak is egyszersmind. Egyik pirosi magyar mesemondó viszont a Szerémségben szerbekkel dolgozott együtt és átvett tőlük 16 Márkó királyfiról szóló történetet, mely a szerbek között eredetileg verses, ill. énekelt formában élt (Veselinovic—Sulc, 1978).

Bár a Vajdaság, Szlavónia, különösen pedig a nagyobb (magyar) mezővárosok köztudottan mind „kitermelték” a tréfálkozó, adomázó egyéniségeket, jómagam is találkoztam Zentón olyannal, akinek beszédén órák hosszat lehetett derülni, de a tréfás mesékhez viszonyítva e rövidebb humoros műfajok gyűjtését eléggé elhanyagolták. Zenta jelentkezett először zömmel világjáró, de helyi színeket öltött adomagyűjteménnyel (Tőke, 1972), melyek között éppúgy volt osztályharcos jellegű, mint pl. a dalok és a szólások között. Magyar és szerb eredetű vicceket is évről évre hallottam odaát, egy részüket fel is jegyeztem, de az a gyanúm, hogy példámat eddig még nem nagyon követték.

82