Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - MŰHELY - Katona Imre: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (1970-1982)
egyenként is tekintélyes mennyiségű — egyenként 100-nál is több — babonát tesznek közzé elfogadható tartalmi csoportosításban. Valamivel kevesebb hiedelemmonda válik ismertté, elsők között boszorkánytörténetek, táltosokról és garabonciásokról szóló visszaemlékezések, de e közlésekben még több más ember- és természetfeletti lényt is találunk. Szorosan kapcsolódik mindehhez a népi ember- és állatgyógyítás, melyet inkább területi elterjedésében vizsgáltak, esetenként a kiemelkedő javasok tudományát és eljárásait, ill. a történeti rétegeket próbálták meg elkülöníteni. Jó segítség egy-egy természettudományos azonosítás (Penavin, 1975 közli a gyógynövények hivatalos elnevezéseit), vagy a főbb jeles napokról, babonás időpontokról közölt naptár, ill. táblázat (Kovács £., 1982). Külön értéket képviselnek a régies ráolvasás ok, melyekkel a már említett közlésekben is találkozunk, de esetenként külön gondot is fordítanak rájuk (Gyura, 1980; Kovács E., 1982; Penavin, 1977). Külön ki kell emelnünk az eddigi legteljesebb magyar hiedelemmonográfiát, amely Dorosz/óról —főként Pócs Éva zagyvarékasi kérdőíve felhasználásával —2475 hiedelmet gyűjtött össze, ill. közölt rendszerezve. (Kovács E., 1982.) Ezeken kívül szokásének, mondóka, népdal és egyéb szövegpéldák is találhatók, és kitekint a gyógyításokra, valamint a jeles napokra is. A szerző nem nagyon megy túl a leíráson, de megállapítja, hogy szülőfaluja: D oroszló hiedelemvilága a szomszédos Gomboséhoz és a sokac Szondi hoz hasonló. A változás során azok a szokások maradtak meg, amelyek nem kötődnek közösségi cselekményhez; ehhez még hozzátehetjük: az emberek óvakodnak a babonás cselekmények nyilvános gyakorlásától. A NAGYOBB PRÓZAI EPIKUS MŰFAJOK (MESE, MONDA, ADOMA) KUTATÁSA A területünkön folyó mesekutatásnak meglehetősen régi és gazdag hagyományai vannak: az I. világháború előestéjén jelent meg Hagyományok Borbély Mihály mondása után címmel egyetlen egyházaskéri (verbicai) mesemondó fél száz meséje Kálmány Lajos gondozásában. Az elejtett fonalat az 1940-es, majd újabb megszakítás után az 1960-as években vettük fel újra. A magnetofon használata a gyűjtést nagyban megkönnyítette ugyan, de a fárasztó lejegyzés, ill. átírás és főként az összehasonlító tipológiai munka a legtöbb érdeklődőt visszariasztja; a mesegyűjtésben bizonyos megtorpanás észlelhető. Az elért eredmények azonban eddig is elismerésre méltók; néhány fontosabb példát érdemes említeni. A meséket részben nyelvészek, részben folkloristák gyűjtik, közlési gyakorlatuk eléggé egyöntetű: a nyelvészek fonetikus biztonsága természetszerűleg nagyobb, ők viszont nem vállalkoznak tipologizálásra. Általában helységek és mesemondók szerint szoktak csoportosítani (pl. Matijevics, 1970), kevés az önálló meseelméleti tanulmány, ezek közé tartozik Borbély Mihály egy nemzetközi szempontból is különös meséjének strukturalista elemzése (Bányai, 1971), melynek eredményei önmagukban helytállók ugyan, de feltétlenül kiegészítendők a képes ábrázolások (a biblia pauperumtói a kép- mutogatókig tartó) különféle népies vagy elnépiesedett gyakorlatával. (E mese ugyanis egyszerre folyik a szóbeliség és a szóban elmondott képszerű ábrázolás vonalán.) Borbély Mihály egyéniségével egyébként négyen is foglalkoztunk (Bálint, Bori, Kalapis és Katona), meséi új, bőven jegyzetelt kiadásban ismét megjelentek (Pingált szobák címmel 1976-ban, a Borbély-család tagjaitól gyűjtött mesékkel kiegészítve). Kálmány nyomdokaiba a Budapesten végzett szabadkai folklorista, Beszédes Valéria lépett, és Száján ban 13 mesemondótól 74 mesét gyűjtött. Ebből mintegy 50-et tett közzé (Beszédes, 1978) és dolgozott fel. Megállapítja, hogy Borbély óta a szajániak 14 mesetípust 81
