Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - Bisztray Ádám: Teljesületlen hiteim, Befalazott ablak, Elég a a leghosszabb utcában (versek)

CSANÁDI

IMRE

ELÉGIA A LEGHOSSZABB UTCÁBAN

Még nem tudtam, torkodból soha nem jutok ki,

Ültem az árokparton, s két hüvelykujjam közt fújtam a fűszálat, gyenge sípomat.

Két, palakék bivalyod épp a dombnak, fel, imbolygóit előttem el a hosszú szekérrel, szarvuk gyűrűs-fekete íve jármuk felé hajolt vissza, s ki előttük ment, ostorának szíja-vége kígyós jeleket irkáit válláról a porba.

Egyetlen, téged látlak tisztán, nem az arcokat, gödreidet felhős esővízzel, alsó szikrát a fehér kőben, ahogy megüti egy megcsúszott patkó,

Tudom az almáskert ékes fáit szám szerint, virágjuk pille a vörös agyagon,

Mindenre emlékszem, ami nem az emberé, csak tőle vagy érte volt,

de vonásait, a hangot s kéznek élő mozgását magadba nyelted, Meghagytad a rossz zsindelyt, lépcsős tornácot, a kenyeret is,

de elvitted, aki megszegte nekem, s karcolt rá előtte lassú keresztet. Mért nem látom? Előhúzott kendője alá süt a kelő Nap.

Akik voltunk tiéid, egymást eltévesztjük,

Ez a te hűséged a hűségeshez.

Viszünk, nehéz kigyótested alá feszítve vállunkat.

Ez a te szabadságod a láncolatlan rabnak, holott viperát öltünk,

s a villával, átszúrt tetemmel táncoltuk körbe a tarlót.