Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Kocsis István: Széchenyi István (Monodráma - I.)
megtört szívű, részvétre szoruló szeretőnek, s ó, hogy tudtam sajnálni s sajnáltatni magam, ha udvarlásom kudarccal végződött. Szegény öreg Belmonte herceg gyönyörű Hortensiáját mily arcátlanul féltette, én meg tomboltam a tehetetlen szerelmes szerepében! Miért éppen Nápolyban tartóztattam volna meg magam! (Egyre élesebb öniróniával.) Hortensia szívéhez megtaláltam a kulcsot, de hálószobájához nem. Rettenetes fájdalmamban mit tehettem volna? Öngyilkos akartam lenni, természetesen. Már éppen nyúltam töltött pisztolyom után, de nem lőhettem agyon magam, ugyanis a pisztoly mellett ott hivalkodott a nápolyi pénzügyminiszter ebédre szóló meghívása. Nyilván a meghívót választottam, halálomat elnapoltam. De ha már öngyilkosságra komolytalan voltam, hát nagy komolyan gyilkosságra készülődtem. No, csak párbajban akartam ölni. Mért ne? Párbajban büntetlenül lehet. S ki mást, mint drága édes Hortensiám, aznapi halálos szerelmem férjét. Párbajra provokáltam hát. Meghalok én még ma Hortensiámért, természetesen ezt dúdolgattam — önhitten és minden valószínűség szerint boldogan. Mivel provokáltam szegényt párbajra? Mivel is? Ó, igen. Midőn köszöntöttem nejét az utcán, ő elfordította fejét, s bár én megállottám, ők továbbhaladtak. Rettenetes levelet írtam neki. Ilyenformán kezdtem: Orcátlan viselkedése vérig sértett. . . S természetesen így fejeztem be: Nem marad tehát más hátra, mint Önnel életre-halálra megverekedni. Szegény herceg levelemre nem levéllel válaszolt, párbajsegédeit se küldte, ő maga jött. Méltóságteljes próbált lenni, én is ... Ő bizonyult gyengébbnek, mert mihamar leesett a méltóság máza arcáról, kiült rá a szánalmas félelem, én meg kegyesen megbocsátottam neki, sőt, meg is hívattam magam vacsorára hozzájuk, mely alkalommal persze — minő udvariatlanság! — nem hagyott egyedül nejével. Ennyire azért nem volt gyáva. (Kacag, majd vidáman.) Szent Isten! Sikeres nőcsábász létemre kétszer is elzarándokoltam Argóba, a viszonzatlan szerelem énekese, Petrarca sírjához. Miért? Mint költő idegen számomra, tehát divatból .. . Epekedett gyönyörű költeményeiben Laurájáért, míg az kilenc év alatt hét gyermeket szült — másnak. Kerülhetnék-e Petrarca helyzetébe? Lehet, nem is olyan szánalomra méltó . . . Vajon Petrarca őszinte volt? Bizonyára, hiszen versei túlélték. A reménytelen szerelemnek köszönheti, hogy nagy költő lett. Nevetséges szerepben is lehet értelmes léte az embernek? Az én létem értelme? Feláll, fel-alá sétál, ismét mély öniróniával. Ki vagyok én? Mit akarok én? Miért nem vagyok elégedett? Mivel lehetnék elégedett? Kivel lehetnék elégedett? Miért ne volnék elégedett? Egy hatalmas birodalom egyik leghatalmasabb birtokosa? Bejártam a félvilágot, igen, de elégedett voltam-e egyetlen álló napig? Talán órákra. Tisztázzunk csak néhány komolyabb kérdést! Miért vagyok agglegény? Miért vagyok jó szeretőnek, és miért kosaraztattam ki állandóan mint kérő? Valószínűleg azért, mert becsapom a félvilágot, s becsapom önmagamat is. Nem adták hozzám Selina Meade grófkiasszonyt? Tudtam, hogy nem fogják hozzám adni. Nem ostromoltam volna oly hevesen, ha nem tudtam volna, hogy nem találok meghallgatásra. Szükségem volt a visszautasított kérő szerepére? A sajnálatra? Az önsajnálatra? Mire? Ki vagyok én? Színész, bohóc?! Huszárkapitány, akit sosem léptetnek elő, mert nincs mire hivatkozni előléptetése érdekében? Hány hónapot töltök én az ezredemnél évente? Egyet? Felet? Megtörtént már, hogy kettőt is? Debrecenhez kötne most a hivatásom — unom; Nagycenken atyai jótanácsokkal kellene segítenem jámbor jobbágyaimon — unom. De Bécset is unom, dicső birodalmunk dicső fővárosát. Hát hogyne unnám még Bécset is, ha egyszer nem én vagyok Bécsben a legünnepel- tebb férfiú? Ki vagyok hát én? Én egy elégedetlen és okos magyar gróf vagyok, és buta és elégedett magyar gróf szeretnék lenni. Vagy buta és elégedett huszárkapitány, aki örömét leli alárendeltjei kínzásában. Az én tiszttársaim Debrecenben ... Ne, ne kerüljük meg a kérdést. Tehát; miért nem vagyok én boldog? Mert most éppen Henriette 6
