Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - KRÓNIKA - Kovács István: Pierre Lescalopier utazása Erdélyben (1574)
Pierre Lescalopier utazása Erdélyben (1574) A rövid könyvecske eredeti címe sokkal hosz- szabb, pontosabb, s egyben a mű tartalomjegyzéke is: Utazásom, melyet tettem én, Pierre Lescalopier 1574-ben Velencéből Konstanti- nápolyba, a tengeren egészen Raguzáig, onnan pedig a szárazföldön, majd vissza Thrá- cián, Bulgárián, Havasalföldön, Erdélyen vagy másként Dácián, Magyarországon, Németországon, Friuli és Treviso tartományokon át Velencébe. Az „útleírást” Benda Kálmán és Tardy Lajos adták közre és ők írták az Utószót is. Talán a megjelenés kelte se véletlen: 1982. Úgy is vehetjük, hogy az Európa Könyvkiadó és a Helikon Kiadó jóidőben felkészült rá, hogy Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király — akinek idén ünnepelhetjük 450. születésnapját — emléke előtt tisztelegjen. Hiszen hányszor fordult elő, hogy emlékévre szánt művek — pl. Kossuth születésének 175. évfordulóján — nyomdai okok miatt egyéves késéssel jelentek meg. Erénye a kiadványnak, hogy általa a megemlékezés eredetien objektív: egy külföldi — ráadásul francia, tehát feltételezhetően elfogulatlan — szemtanúval láttatja Báthori Istvánt, a fejedelem gyulafehérvári udvarát, városait és bányáit, népeit és tájait, egyszóval: Erdélyt. Pierre Lescalopier, az éppen a török birodalom fővárosában időző tehetséges jogász, hazája isztambuli követének, Francois de Noailles úrnak, Dax püspökének utasítására indul az Erdélyi Fejedelemségbe, hogy megvigye a hírt Báthori Istvánnak: a porta nem ellenzi a tervezett házasságát a francia királyi család valamelyik tekintélyes női tagjával. Báthori István életét kis híján először határozta meg a lengyelek döntése. A Jagel- lo-ház 1572-es kihalásával ugyanis a királyválasztó országgyűlés a francia Valois-ház egyik tagját, a hírhedt, de energikus és célratörő Medici Katalin kisebbik fiát, Henriket, Anjou hercegét hívta meg a lengyel—litván trónra. Párizs számára egyszeriben fontos volt, hogy befolyásos kapcsolatot építsen ki a Lengyel Nemesi Köztársaságtól délre, délnyugatra fekvő Erdéllyel. Örömmel vette a hírt, hogy Erdély fejedelme francia nőt kíván feleségül venni. Természetesen, aki rokonságban áll a királyi családdal. Követe révén kijárta, hogy a lepantói vereség óta gyanakvó és a francia—lengyel—erdélyi szövetségtől tartó törökök hozzájárulásukat adják a tervezett frigyhez. Tudta-e Lescalopier, hogy a Báthori feleségéül szánt Renée de Rieux, Chateauneuf kisasszony. Medici Katalin udvarhölgye, vérségileg nem tartozott a királyi családhoz. (Ha csak nem úgy, hogy Valois Henrik szeretője volt, mielőtt az Lengyel- országba utazott.) Elvileg tudhatta, hiszen Anjou hercegének és Renée de Rieux-nek elég vissz- hangos botrányai voltak. Amikor egy Gyulafe- hérvárott megforduló olasz dalnok föllebbentette a fátylát (és hálóingét) Chateauneuf kisasszonynak, Lescalopier, mint jó diplomata, mindenesetre úgy tett, mintha semmiről se tudna. Igaz, a kérdés lényegét veszítette. Hamarosan kiderült, hogy Valois Henrik lengyel király, hírül véve, hogy bátyja, IX. Károly elhalálozott, megszökött Krakkóból és visszatért Párizsba, hogy az őt illető koronát megkaparintsa. Párizs és Gyulafehérvár így ismét messze kerültek egymástól. Báthori francia házassági tervének füstbe menése se a fejedelmet, se Lescalopiert nem rázza meg különösebben. A fiatal francia „utazó diplomata” láthatóan jól érzi magát. A házassági terv ismertetése és visszhangja is csak annyi teret tölt ki a leírásban, amennyit Lescalopier — élményeiről híven beszámolva — enged neki. Számunkra is sokkal fontosabb, amit Erdélyről és általában Magyarországról ír, állapít meg. Tény, hogy a Török Birodalom balkáni tartományaiban, fejedelemségeiben szerzett lehangoló tapasztalatai, s többnyire nyomasztó útiélményei után, szinte felszabadítólag, majdhogynem mámorítóan hat rá mindaz, ami az Erdélyi Fejedelemségben éri. Az első város, ahol megszáll: Brassó. Lescalopier nem titkolja elragadtatását: „Olyan szép, hogy azt hittem, Mantovába érkeztem, minden ház kívülről olajjal lefestve, szép templomokkal, erős falakkal, jó kövezettel, polgáriasodott, nyájas lakosokkal.” Hasonlóképpen ír Nagyszebenről és Szászsebesről is. Gyulafehérvár, már nem lehetett rá olyan hatással, mint a szász városok, mert — mintegy kibúvóként — ezt írja róla: „Gyulafehérvárt, az ország központját, egészséges levegője és a környező földek miatt tették a fejedelmek székhelyükké.” Annál nagyobb elragadtatássa szól fejedelmi lakójáról, Báthori Istvánról: „Július 3-án tisztelegtem először Somlyó örökös urainak nemes családjából eredő Báthory István fejedelemnél. Igen szívélyesen fogadott, kezét nyújtotta, megszorította kezemet, és nem engedte, hogy megcsókoljam a kezét. Átnyújtottam neki a daxi püspök megbízólevelét. Hosszan tárgyalt velem latinul a benne foglaltakról, és kikérdezett mindenről, amit utazásom során láttam és megtudtam.” És még egy beszédes adalék aBáthori-famíliáról és általában Erdély „vezető értelmiségéről”: „Míg én a fejedelmet köszöntöttem, István úr, a fejedelem unokaöccse távolabbról hosszan reám szegezte tekintetét, s amikor távozóban voltam, hozzám lépett és átölelt. Ezen meglepődtem, de csak addig, amíg meg nem szólalt olaszul. Ekkor felismertem, nem annyira arcáról, mint inkább hangjáról. Diáktársak voltunk Padovában.” Pierre Lescalopier-t, mint jó diplomatát, nyitott, művelt utazót, minden érdekli. Nemcsak a fejedelmi udvar központi alakjáról, Blandrata doktorról szól hosszasan. Fontosnak tartja azt is, hogy János Zsigmond gigantikus sátráról vagy a fejedelmi palota vízvezetékéről beszámoljon. De figyelmét Gyulafehérvár, Torda, Kolozsvár hajdani köveinek alig olvasható feliratai se kerülik el: gondosan lemásolja őket. Amit pedig a zalatnai 94
