Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Szekér Endre: Illyés Gyula kései költői testamentuma
Petőfi Sándorét Segesvár alól Júliának. A magyar történelmi múltat is őrizni kell, hisz A budavári torzókra írt verséből is kitűnik, hogy e töredékekért a velük való küzdelem igazi győzelem. S meg kell őrizni — Mallarmét idézve: „Tisztább értelmet adni a törzs szavainak” / — nyelvünk öreg, kivert, űzött és mégis megmaradt szavait. (A törzs szavai) A szél-kaszabolta magyar nyelvről kevesen írtak olyan jelentős verset, mint Illyés Gyula a Koszorú címűt. A magyar nyelv nemcsak a miénk, hanem a világ valameny- nyi részén élő magyaroké, vallotta a költő: „kassai zugárus, bukaresti cselédlány, bejrúti prostituált szüle-hívó nyelve.. .” A Puszták népe költője, a forradalmas, tündöklő ifjúkor emlékei (a Beatrice apródja, című kötetében vall erről) mellett megőrzi a mindennapi élet tárgyait, elmúló mozzanatait. Napjainkban a „láng” eltűnik, már csak emlék a sütőkemence, a gyaloglámpa, a kovácsműhely, a mécses, a pásztortűz lángja. Illyés még beszélt a tűzzel (Gyermekkorom lángjai). S mi mindent kellene még örökbe hagyni, megőrizni, mi mindenről kellene testamentumot írni!... ❖ ❖ ❖ Állunk a Farkasréti temető halottasháza előtt a gyászhoz illő komor felhők alatt, hallgatva a fájdalmas búcsúbeszédeket, irtózatosan megrendülve, hogy mennyire magunkra maradtunk. Hisz nemrég még levelet hozott Illyés Gyulától a posta, versekkel, melyek a Forrás áprilisi számában jelentek meg. Ki gondolta volna akkor, hogy ezekkel a versekkel, az Üldözött, a Vezérek, győzelem és az Ember és tömeg cíművel épp szerzőjüket búcsúztatjuk el, véletlenül szomorú „időzítéssel”. Mennyire igazak borzongató sorai ezen utolsó költeményekben: „Vakokra mérten szoros a világ. / És csillagmesszi tág.” Ott állunk a sírtól nem messze, felzeng a Himnusz és a Szózat, búcsúzunk Illyés Gyulától. S némán is arra gondolunk — a gyász csendjét nem szakítva meg —, hogy mennyire szívén viselte Illyés Gyula a nemzet sorsát. A fiatal íróknak mondta, amikor felszólalt 1979-ben a lakiteleki írótanácskozáson: „Ne búsmagyarokként hajoljanak össze mégsem azok a négy—öt magyar összehajlók. Ne sóhajtozó miért is-ekre. Ady nem ezt akarta, nem hasztalan könnycsorgatást. A ti első leckétek az, hogy emelt fő és mosoly.” Illyés Gyula búcsúztatta a Nyugat munkatársai nevében mesterét, Babits Mihályt a ravatalnál. Azt hiszem, Illyés szavai ő magára is illenek, hadd idézzük: „Köszönjük neki a példaadást arra, milyen emberré kell válnia a magyarnak s méltó embervoltunkban milyen magyarrá kell továbbfejlődnünk.” 65
