Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - A szárszói konferencia négy évtized távlatából (Tizenkét résztvevő vallomása, tanúságtétele - sajtó alá rendezte: Győrffy Sándor)
Deo Gloria Kabay Márton Köre volt, amely ott a történelmi nyilvánosság elé lépett. Az 1942-es februári paraszt—munkás—értelmiségi konferencia határozta el az utolsó estéjén, hogy találkoznunk kell a nyáron. Ehhez a SDG vezetősége is hozzájárult. Németh Lászlónak a munkássággal, a munkásság reprezentatív képviselőivel, a bőrösökkel, vasasokkal, asztalosokkal, sütőipari munkásokkal való kapcsolata is a mi 1942-es Soli Deo Gloriás, Kálvin téri értekezletünk gyümölcse volt, mert ott jöttek össze vele. M/ndezt a Találkozás a tejcsarnokban című írásában csodálatosan szépen meg is írta. Biztosan emlékeztek rá, hogy Németh Lászlónak milyen aszkéta-arca van a konferencia előadói pulpitusánál. A Homályból homályba című kötetéből tudtam meg: olyan fokú vérhasban szenvedett azon a héten, hogy orvosi tudása szerint is tulajdonképpen a halálát várta és teljesen kétséges volt, hogy eljön-e oda. Ez az úgynevezett „ihletett- ségi” állapota tulajdonképpen egy fiziológiai állapot is volt, annak is volt valamiképp hatása a megjelenésére: a csontig lesoványodott és ereje fogytán levő ember felágas- kodása volt ez. Emlékezetem szerint Nagy István valami ilyesmit érezhetett meg, amikor a „halálhangulatot” emlegette, mert a szöveg nem árasztott halálhangulatot. Én, ha szabad ezt magamról elmondani, soha nem tartoztam a langyos-szívű emberek közé. Ezt azért kell elmondanom, mert én Németh Lászlót éppen úgy a helyén éreztem és tudtam Szárszó alapján is, mint mondjuk Nagy Istvánt, Erdeit vagy Verest; s ez azért volt, mert ahogyan ő is írja, az a nemzedék, amelyiket ő ott megismert, „vitái, súrlódásai és akár gyűlölködései ellenére is egyként a gondolataiban és a szívében tart bennünket.” 1948 tavaszán a Nemzeti Parasztpárt budapesti szervezetének voltam a vezetője, — meghívtuk Németh Lászlót. De többeket, Illyést, Fáját, Kodolányit, Karácsony Sándort, Sinkát — hosszú volna felsorolni —, mindenkit, aki a népi irodalomhoz tartozott, Tamási Áront, Dallos Sándort is. Bibó István tartott előadást ezen az estén, előadásaZsókutcós magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címmel jelent meg a Válaszban, ezt követően nemsokára. Ezt azért mondom, hogy megmutassam: a „szárszói látásmód”, az egész szellemi tábor egységben látása, ez nem szakadt meg. És csak örülni lehet, hogy Németh László nagy fénycsóvájú életműve és nagysága együvé is kerül a nemzedék minden tagjában. Még Németh Lászlóról: utolsó nyilvános beszédét Vácott tartotta Veres Péter halála után, a váci Híradástechnikai Gyárban. Amikor pedig Veres Péternek az 50. születésnapja volt 1947. január 6-án, akkor egy barátommal őt kértük fel, hogy tartsa meg az emlékbeszédet. A Nemzeti Színházban volt egy nagy ünnepség. Tulajdonképpen nem volt ellenére, de proskribált személynek számított a magyar közéletben akkor, .. . .Horváth Mártonnak volt „A kútmérgező” című írása vele szemben, azután Kovács Imre írta róla, hogy a magyar nép megveti őket — őt és Sinkát... De én nem Németh Lászlóról akarok beszélni, mert Szárszó több, mint Németh László: közösségi, mozgalmi megnyilvánulásként legalábbis. SOMODI ISTVÁN Áttekintve történelmi közelmúltunk eseményeit, mindannyian feszengve érezzük’ hogy ezeket valamiféle sablonok gondosan osztályozták. Egyesek méltó tekintélyt élveznek, mások valami okból mérsékelt jelentőségüket meghaladó súlyt kaptak. Ismét mások, úgy tűnik, csak szigorú ellenőrzés mellett juthatnak néhanapján egy rövid sétához a napfényben, soha szabatosan meg nem fogalmazott módon, nyilvánosan nem ismertetett indokok alapján. Szárszó sorsa csaknem az utóbbi. Látva—hallva—tapintva az emberöltőnyi szilenciumot, amelyre Szárszót kárhoztatta az akart vagy spontán feledés, a tengernyi gondolat közül nálam elsőnek az nyomul 40
