Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Barabás Jenő: Anyagi kultúránk a honfoglalás előtt
közvetlen források, arab és bizánci kútfők is tájékoztatnak. Ennek a körülménynek gazdasági jelentőségét nem szabad figyelmen kívül hagyni, hisz ez annyit jelentett, hogy a népesség biológiai léte, gyarapodása megnyugtatóan biztosított az állatállomány nyújtotta tejtermékekkel és hússal. De ez teremtette meg a cserealapot a szükséges importáru beszerzéséhez éppúgy, mint az ütőképes harcosállomány fenntartásához. Az állatok bőre, szőre, csontja szolgáltatta a ruházat döntő részét, a sátrak borítóanyagát és sokféle szerszám, fegyver, háztartási eszköz készült belőlük. Mai gondolkodási rendszerünkben még elképzelni is nehéz, hogy az állatvilágból beszerzett nyersanyag milyen sokoldalúan használható fel. Példaként csak a tömlőt említjük, amelyet minden állattartó nép ismert. Ebben tartották a vizet, a tejet, benne állították elő a vajat, a kumiszt, a tarhót (ma jogurt néven ismert), de szállítottak benne szilárd anyagokat is, sőt vízen való átkeléskor tutajt is készíthettek belőle. Mindez azt bizonyítja, hogy az állatállomány bősége jelentette a létbiztonságot, a gazdagságot, minden adat amellett szól, hogy eleink a honfoglalás előtti évszázadokban e tekintetben nem szűkölködtek. Ebben a korszakban a minőségi változás igazában a földművelés térhódításában jelentkezett, de ezt nem szabad az újkori parasztgazdaság képzetével összekapcsolni, a termesztett növények a táplálkozásban fontosak lehettek, de dominálok aligha. Az újabb régészeti vizsgálatok és néprajzi elemzések a nyelvi anyagra épített korábbi ismereteinket ebben a vonatkozásban is jelentősen ki tudták bővíteni. így nemcsak azt tudjuk, hogy búza és árpa, hanem azt is, hogy ezek melyik fajtája, a törpe búza és a kétsoros árpa lépett be a köles mellé, mint termesztett gabonaféle. Azt, hogy ezek már nem vadontermő s gyűjtögetett növények, azt az eke szavunkon túlmenően az egykori lakóterületeinken talált eke- és kapaleletek igazolják. A sarló, mint eszköz nem új, de az ótörök eredetű név belépése valami változást sejtet. A különféle források ellentmondásos adatai s a „nomád” életforma torz értelmezése egyaránt megnehezíti a földművelésnek a honfoglalás előtti életmódba való beilleszkedését. Aföldművelés szókincse a magyar nyelvben igen jelentős mértékben szláv eredetű, bár néhány alapvető szó (eke,sarló, búza,árpa, dara, szérű stb.) ótörökből átvett. Ezzel szemben régészeti leletekből előkerült a kapa, a csoroszlya, amelynek elnevezésére csak honfoglalás utáni szláv megjelölések ismeretesek. Ibn Ruszta, Gardezi és Ibn Fadlan a magyar etnikum egyik, fontos összetevőjét képező bolgár törököket számottevő földműveléssel rendelkező népként írja le, de más korabeli források a magyarok kapcsán semmit sem árulnak el. Feltehetően a krónikások figyelmét gyakran csak a feltűnő jelenségek ragadják meg, s egy ménes vagy gulya sokkal látványosabb, feltűnőbb, mint a fű közt meglapuló alacsony árpa, búza vagy köles vetés. A terminusváltás is gyakori dolog s így egy-egy új szó nem jelez szükségszerűen új jelenséget (pl. sarló), talán csak egy új változatot. Az ellentmondások tehát feloldhatók. Több szovjet archeológus azon a véleményen van, hogy Kelet-Európábán ebben az időben a bolgár-törökök rendelkeztek legfejlettebb földműveléssel. így nem kell csodálkozni azon, hogy a magyarság egykori telephelyeinek körzetében a régészeti feltárások nem a legprimitívebb eketípusokat hozták napvilágra. A csoroszlyával ellátott szimmetrikus vasú túróekék uralkodtak itt a 8—9. században s bizonyos nyomok már arról tanúskodnak, hogy megkezdődött az ágyeke bevezetése, amely aszimmetrikus hasítófejjel, taligával és kormánydeszkával ellátott. (Balassa /.: Az eke és szántás története Magyarországon. Bp. 1973.) Már az előbbi is, különösen pedig az utóbbi az adott időszak fejlett típusait képviseli. A gabonatermelés méreteit világítja meg két további részlet. Az összehasonlító néprajzi vizsgálatok szerint a magvak kicséplésének egy igen termelékeny eljárása, a nyomtatás meghonosodása köthető ehhez a korszakhoz. (Magyar őstörténeti tanulmá17
