Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Horváth Dezső: A tizedik ember

megtesz a gyerekekért. Én ne tegyek meg mindent? Várjam meg, amíg angolkóros lesz, vagy a nedves fal kiszívja belőle az életet? Hozzam vissza a tüdőbajt? Nekem is két gyerekem van, felelősséget érzek magamban, hogy egészséggel neveljem föl őket. Ezért szégyelljem magamat? Meggondolta maga, mit beszél?

— Az apóssal mi lesz?

— Jön velünk, be a faluba.

— És a tanya? Eladják?

— Én itt akarok dolgozni továbbra is a szövetkezetben, kijárok. Egy hold tartozik hozzá, megműveljük. Apósom nyugdíjas, ráér, ha akar, kinn is maradhat egy-egy napra.

— Jósoljon, legyen szíves.

— Ha Gábriel arkangyal fújná meg a trombitát, hogy menjen mindenki befelé, én maradnék egyedül a szövetkezetben. Elnök és tagság egyszemélyben.

— Kijárnának az emberek busszal.

— Ide? Maga nem ismeri a tanyát. Ezt a tanyát, mert lehet, hogy máshol meg lehet ezt csinálni. Ha innen egyszer kimozdul, elmegy az iparba. Ott jobban fizetnek, kevesebb a munka, akkor is megél, ha csak két ujjal dolgozik. A mi gazdaságunkat elfújná a szél, egyszerűen lesöpörné a térképről, ha Gátsor megszűnne. Ha itt tanya nincsen, munkaerő sincsen a mezőgazdaságban. Nem babra megy a játék.

Kézről kézre adnak az emberek: menjek be ide is.

— Savanya Tamást keresem.

— Ne nagyon keresse, mert itt van. Ennél se különb, se hitványabb Savanyát nem talál. Mit akar?

— Jó szót.

— Vigyázzon, ráfizet. Mindig jó szót akartam én is, és mindig adó lett belőle.

— Kössünk békét: szóért szót, semmi mást.

— Akkor beljebb is mehetünk.

— A botját mennyiért adná el?

— Többet ér ez, mint az SZTK, mert erre lehet támaszkodni. De ne kívánja el tőlem, mert ami nekem nagyon jó, az magának lehet nagyon rossz is. Nem vagyunk egyformák.

— Virgonc a beszéde.

— Pedig nem iskolában tanultam. Egy évben hat napot jártam csak, mindjárt elvitték a tanítót a háborúba. Nem siették el a dolgot, hogy másikat küldjenek helyette. Mire megérkezett, megsántultam.

— Azt hallottam, belement a hideg vízbe, és úgy maradt.

— Kihívták az orvost, azt mondta, csonttébécé. Hej, de ráért akkor! Lovas kocsin jött ki, és nem sietett befelé. Jó, ha egy héten volt két betege. Nem a baj volt kevés, hanem a pénz. Megnézett, megkérdezte apámat: Savanya bácsi, hány gyereke van magának? Mondja az apám, összesen van nyolc. Ha ezt az egyet beviszi a kórházba, hét nem eszik kenyeret, de maga se. Olyan szentencia volt ez, föllebbezni nem lehetett ellene. Százkét korona lett volna egy napra a kórház, egy fias tehénért kétszázhúsz koronát adtak. Két napra egy tehén. Annyi tehenünk nekünk nem volt, rájöttünk, a kórházat nem az én sánta lábamnak találták ki. Mire eltelt négy év, annyira meggyógyultam, hogy járni is tudtam, de csak bottal.

— Hány éves?

— Bottal ugyan, de átléptem a hetvenet.

— Akinek a lába jó, annak is arra való a nyugdíj, hogy nyugodjék. Most is dolgozott.

58