Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - MŰHELY - Sándor György: „Növekszem felnőtt halálra” (Hervay Gizella lírája)
nel: „szájad szélén / megalvad az ég” (Végül). Az Űrlapban a költő szándéka szerint végleg megszűnik a lírai én ésatáj kettőssége: „Ezatáj én vagyok./A szó nem hasonlat többé. / Kinn és benn ugyanaz. .(Nap). A tájban és a környezetben eluralkodik a negativitás, a pusztulás; a költő magát a tájat is tagadja, mivel „mióta nem írok hasonlatokat . . . Nincs tája a fájdalomnak” (Ősz). Az 1977-ben Magyarországra költözött Hervaynak a következő évben három kötete jelent meg: a Zuhanások Bukarestben, A mondat folytatása és a Kettészelt madár pedig Budapesten. — 1976 őszén öngyilkos lett volt férje, Szilágyi Domokos,’77 tavaszán pedig fiuk, Kobak vált a bukaresti földrengés áldozatává. Hervay újabb köteteit alapjában ezek az események határozzák meg. A Zuhanások című lírai oratórium és a válogatott verseinek kötetében, A mondat folytatásában közölt Itt című ciklus ismét a nagyobb kompozíció létrehozására tesz kísérletet. Az Itt-ciklus versei szaggatott töredékei a korábbinál is kietlenebb, idegenebb versvilágot mutatnak be (A FÖLD, SZEMEDBEN A HÁZ, A HÍD AZ ÚTIG); a lírai én elrejti védtelenségét (NEM ÉN ROMBOLTAM LE A HÁZAT), de illúziótlanul is ragaszkodik a mindig-újrakezdéshez (AZ IFJÚKORBÓL KIŰZETVE), az értelemhez (MEGŐRÜLT NAGYVÁROSOK), a szerelemhez (Ml — MONDOM). A ciklus azonban szervetlen marad, csak laza, hangulati egységgé áll össze. A Zuhanásokban a lét szigorúan tárgyilagos, racionális szemléletét elégtelennek találja, s kiegészíti a mítoszokkal, melyek ismét emberivé tehetik a kietlen, hideg világot. A mítosz megtöri a pusztító tények uralmát, elfogadja a reményt, melyet a korábbi, egyoldalúvá vált, hideg értelem-igény illúziónak minősített. A költői én a különféle alakokban az egész világgal azonosul, mítoszi erőt és távlatot kap. Hervay most is tartózkodik az illúzióktól, olyannyira, hogy még a felidézett mítoszváltozatok is magukon hordják a pusztító világ nyomait: a költő megerőszakolt földanyaként, kereszttel viselős Máriaként, betonba kevert Kőmíves Kelemennéként jelenik meg. Azokkal érzi magát rokonnak, akiknek „csontjuk is rámegy / az életben maradásra”, s így hirdetheti: „Mégse bírtok velem, mégse! / Harmadnap újra feltámadok!” A Zuhanásoknak sikerült megvalósítania a kívánt nagyobb egységet: a mind a kisebb, mind a nagyobb szinteken végigvonuló ellentéteket, az állítás és tagadás váltakozását, variánsait a valamikor volt és mindig lehetséges szerelem motívuma fogja össze. A költemény a módosult szemléleti alappal és a szerkezetével a Hervay-líra egy újfajta változatának az első darabja, de magánéletének tragédiái az életmű korábbi tendenciáit erősítik, s a Zuhanósokkal kezdett útnak nincs folytatása. A Kettészelt madár a társát és a fiát elvesztő költő elemi erővel, gáttalanul feltörő gyászából építkezik. A két halál kiegészül egy harmadikkal: Hervay önmagát is a halottak közé sorolja „kezdő halottként”, halált szülő, „megkövült anyaként” / közietek kezdő halott; a megkövült anya); akinek teljesen közömbös az élet és a halál, mivel belenyugszik a bevégeztetettség tudatába (a földöntúli táj; az idő időtlenségbe veszett). A teljes értékvesztést a hiányok, a negatívumok jelzik. Egy részük környezeti elem: „naptalan ég” (elütött életek), kirabolt kirakat (életed), a lírai én az értékhiányos természettel azonosul (homlokunkon lemegy a nap); de visszájára fordult értékek jelennek meg a Hervaynál viszonylag ritka történelmi és biblikus allúziókban is: „jézuska a jászolba / visszament” (fenn a fájdalom), Gábor Áron ágyúja „ugat” (hány halállal). Minden kiüresedett: „a puszta táj / a puszta lélek otthona” (csak a szó virradata a csöndben), a csend uralkodik, s kórusban mondják a semmit (itt hát a halál). Kitágul a tér és az idő, a gyász állapota túlnő a valóságon. A versek gyakran látomásos, fiktív szituációt mutatnak, irreális időben, földöntúli tájon (a föld a meghámozás pillanatában; talpad alól a térkép kihull). Régi motívumait néha átértelmezi, továbbfejleszti, de újak 74
