Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Horváth Dezső: A tizedik ember
— A kutya is húst venne a fogára, ha pénze volna. Visszamentem a tanácselnökhöz. — Mit gondolsz, van tekintélye a tanácsnak? — Egyszer van, egyszer nincs. Megtépázta a tanya. — A fölújításokat is engedély nélkül csinálták. — Kezdj el végre gondolkodni az ő eszük szerint is. Érdeklődni, tervet csináltatni, várni, még mindig várni, és tartani attól, hogy ebből se lesz semmi, mert soha nem lehet tudni, tanyaügyekben mikor merre fordul a szél. Többe kerül az egész, mint a büntetés. Inkább kifizetik ezt, és olyan lesz minden, amilyenre ők akarják. A bírság után nem kell tenniök egy lépést se, az házhoz jön. — Legalább ítéld el őket. — Azon már túl vagyok. Minden arra jó, hogy én maradjak benne a moslékos vödör legfenekén. Megbírságoltuk a Szögi Miskát háromezer forintra. Megföllebbezte, a megye elővette nagy szívét, és lecsökkentette ezerötszázra. Minek erőlködjön a községi tanács? Az én bőrömre lesz nagylelkű a megye? Nekem előírja, és ő nem tartja be? — Jól kibuggyant belőled. — Gondolj csak bele az én helyzetembe. Tizenöt év alatt ezerötszáz tanyát kellett volna megszüntetnünk. Ha ingyen adom a faluban a házat, és éppen olyan, mint a kinti, vagy annál is jobb, akkor se jön be. Agyrém volt, hogy megszűnik. Présbe tettük az embereket, szorítottuk, ahogy csak tudtuk, hogy gyerünk befelé. Nekem kellett kimondanom azt is, hogy nem kapsz villanyt. Fordult a szél, lehet villany. Hol van az már, aki tiltotta? Én viszont itt vagyok. Becsületre, tisztességre, egyenes beszédre tanítottam az iskolában az embereket, és rajtam veszik észre, hogy egyszer így beszélek, egyszer úgy. Kivezették a major istállójába a villanyt, nekem kellett megtiltanom, hogy bekössék a mellette levő tanyába is. Mert akkor konzerváljuk a tanyát. A baromnak jár, az embernek nem? Megtiltom, és közben papolom, hogy mi emberséges társadalmat építünk. — Meginogtál? — Megint másképpen beszélsz. Nyitva tartom a fülemet, hosszú idők folyamatát látom át, tehát nem inoghattam meg. Mindennap ragasztunk egy kis emberséget a tanyai változásokhoz is, előttem nyilvánvaló, hogy a humánum nem szenvedhet sokáig csorbát itt se, de gyere ide, cserélj velem legalább egy hónapra. Ha én eddig minden tanyai rendeletet betartottam volna, minden héten egyszer megbolondultam volna. — Miért nem lett Gátsor tartósan fönnmaradó tanyai terület? — Nem értesz te ehhez, mert a te fejedet még nem faragták kockára a rendeletek. — Ha viszont nem lett tartósan fönnmaradó terület, miért vitték ki a műutat? — Csak ezt föl ne vesd valahol, mert letagadom, hogy ismerlek. Persze, hogy ellentmondás van a kettő között. Az út olyan, mint a villany. Elismertük vele, hogy a tanya létezik, jussa van az életre. Most még törvénytelen a gyerek, de majd öt év múlva adoptáljuk. — Nem jól mondod. A törvénytelen gyerekért senki nem fizet bírságot. — Nem is lehet a tanyát semmihez se hasonlítani. A tanya az tanya, úgy ahogy van. A műút mindenképpen kellett, mert megszűnt a kisvasút. Legalább olyan emberséges lépés volt, mint a villany, de már hiányzott a megelőző tortúra. Mondtam az előbb, aki a folyamatot látja, az örülni is tud. — Most az egyszer vegyük elő a statisztikát. — A nyolcvanas népszámlálás szerint a mi falunkban 5165 ember lakik. Belterületen 1500, a többi tanyán. — És te, hivatalból, még mindig köteles vagy haragba lenni 3665-tel? — Csak azt meg ne kérdezd, hogy érzem magam. 56
