Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - MŰHELY - Bálint B. András: „A szeretet ellen védtelen vagyok.” (A reményvesztés útja Hajnóczy Péter prózájában)
nak ítél; az a haza, amely A parancs-ban a sötétség birodalmaként jelenik meg. De mégis az ő hazája, s talán a jövője is. Egy látomás adja a kisregény reményt sugárzó erejét: a halott perzsa város képét — háttérben az élet szimbólumával. Egyetlen mondat ez, de a mű leghangsúlyosabb, legutolsó mondata. „A városon túl — tudta — édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben.” Ennyi, nem több az egész. De benne ott a vérpadra lépő előd optimizmusa a szebb jövő igézetében, ott Vörösmarty „és mégis”-e, az Úr küzdésre biztató szava Madách- nál, Ady „csakazértis” toppantása: a magyar irodalom legszebb hagyománya, a drámaian ábrázolt összeomlás ellenére — az élet igenlése. A városon túl . . . De eljuthatunk-e oda? Lesz-e erőnk elhagyni a mustársárga utcákat, a beomlott házak labirintusát? Talán. Ez a mondat még a reményé. A falak közt valahol ott bolyong meztelen felsőtesttel a fűtő, Kolhász Mihály is. De itt, az örökös hőségben már hiábavaló az erőlködése, a többletmeleg nem az élet fakadását, hanem a pusztulást gyorsítja csak. * * * A fiatal írók pécsi tanácskozásán az egyik előadó azt fejtegette, hogy a lézengő, helykereső hősök bevonulása az irodalomba tulajdonképpen a periférikus létfelfogás bevonulását és megszentelését jelenti. Közvetett utalás történt a többi közt Hajnóczy írásművészetére is. El kell ismernünk: a hatvanas, hetvenes években tucatnyi ilyen alkotás született, s többségük valóban periférikus módon ábrázolja a csavargó, értékelutasító életmódot. Hajnóczy azonban a lényeget látta meg, mert vállalta — vállalni kényszerült — az életvitel szenvedéseit is. Nem elégszik meg a puszta negációval, értéket keres — s ennek szükségképp fájdalom az ára. Lelencgyermekként nevelkedett, volt ládázó, kabinos, képügynök, kazánfűtő, betűszedő és szénhordó — s egy pár évig „mellékfoglalkozásban” magyar író. Aki nem vagy nemcsak befelé figyelt, hanem az én—te és az én—az viszony változásaira, azaz más személyekre és dolgokra is. Igazolja ezt 1975-ben írott szociográfiája is, Az elkülönítő, amely előbb a Valóságban, majd a Magyarország felfedezése sorozat Folyamatos jelen című kötetében látott napvilágot. (Annál különösebb, hogy a Fíajnóczy Péter művei című, s a hátrahagyott írásokat is tartalmazó könyvbe nem került be. Talán mert „csak” szociográfia....?) Az írás témája: a szentgotthárdi elmeszociális otthonban uralkodó állapotok, s a köröttük zajló vita. Ide ugyanis nagyon sok olyan beteget utaltak be, az otthon jellegénél fogva végérvényesen, aki nem elmebajos, hanem egyszerűen csak öreg vagy idegkimerült. Az ok: a beutaltak lakása átszáll a lakásba bejelentett hozzátartozókra, társbérlőkre, — végső soron a tanácsra — akik tehát roppant „humánusnak” tartják ezt a megoldást. S az intézet a legégetőbb lakásgondokkal küszködő hazai település, Budapest főváros tanácsa alá tartozik . . . Hajnóczy itt is beássa magát a mélység felületébe. Fölkeresi az otthon orvosait és lépésről lépésre kikérdezi őket, hogyan alakult ki ez az áldatlan helyzet Szentgotthár- don. Kiderül, hogy az intézetvezető és a gondnoknő — akik nem orvosok — nyugtató injekcióval büntették a nekik ellenszenves beutaltakat, eltűrték a gyengébbek verését, a spicliket kimenővel, magasabb keresettel jutalmazták. Mert az otthon lakói kivétel nélkül dolgoztak ám . . . Bírói szemle, külső szakorvosi ellenőrzés itt nem folyt, a hazatérés esélye majdnem a nullával volt egyenlő. Hajnóczy szóra bír egy fiatal nőt, aki tévedésből került az otthonba, idegösszeroppanása után — hogy ne legyen egyedül — átmenetileg egy vidéki általános szociális otthonba kérte a felvételét a tanácsnál, fogalma sem volt arról, hogy ez elmegondozó. A lakását elvették, néhány év múlva egyik 68
