Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - MŰHELY - Grezsa Ferenc: A Németh-esszékötetek felszabadulás előtti alakváltozatai

a líra változtató energiájával toldja meg. Még hiányzik belőle A minőség forradalma „kissé pateikus, ám őszinte messianizmusa”, de kárpótol érte a stílus „autonóm szuggesztiója” (Kovács Endre). A kritikaírás bősége Németh László számára az elidegenedés ellenszere; „az író harca önmagáért és másokért a világ megkötő, uniformizáló, elgépiesítő rendje ellen a lélek belső, ösztönös rendjéért” (Tóth Béla).

A Kisebbségben — a tíz kötetre tervezett sorozat zárórészeként — 1942 áprilisában jelenik meg. Németh esszéírása benne éri utói a jelent. Előszava mégis a megnövő távolságot jelzi szerző és műve között. „A veszély, amely ellen készült, a nemzet fölött egyelőre áthúzott (három éve élünk és dolgozhatunk Európa aránylag megkímélt tündéri szigetén)” —olvassuk. A heroizmus, amellyel magát,, a történelem alá” akarta vetni eltaposásra, — egyelőre fölöslegesnek tűnik. Nem a „hajlandóság” az író múzsája hanem a „kötelesség”. Az alkotói pozíció azonban változatlanul alá van aknázva a jövő bizonytalanságával. „Ez a strófa még nincs befejezve s magam sem tudom, hogy zengföl a végén a rím” —fogalmazza meg álláspontját. A megkönnyebbedésnek csupán a távlat a nyeresége, amely mégis lehetővé teszi az író számára, hogy a címadó röpirat pánikos kuszaságát és zaklatottságát az antológia higgadt ellentpontozó szerkesztésével mérsékelje. A Kisebbség ben mitológiáját a Szekfű-tanulmány racionalizmusával. A Fantomok ellen a „mélymagyarság” eszméjét prousti mintára írja át, a Faji hibáinkról pedig, amely a nacionalista önteltséggel szemben a magyarság alkati fogyatékosságait és a változatok sokféleségét hangsúlyozza, a nemzetkarakterológiai gondolkodást az írói tapasztalatok szférájába telepíti vissza. Az anyag felosztásába fejlődésrajz van rejtve: a tájékozódó írói ösztön a múltból a jelen felé fordul, az esszét a kritikán és publicisztikán frissíti.

A Kisebbségben kritikai visszhangja — a címadó íráséval ellentétben — csaknem egyöntetűen pozitív. Még a Magyar Kultúra cikkírója is „jövőt építő” könyvként méltatja. Hogy mi ebben a szerepe a gondolkodás drámáját kiemelő kompozíciónak, a Magyar Csillag egységképző szervezkedésének, illetve a hajdani indulatok kifulladásában a legális baloldal sajnálatos visszaszorítottságának, ma már nehéz volna megmérni. „Széchenyi óta Németh László a legbátrabb s leglelkiismeretesebb gondolkodónk. Az írásaiban való gyönyörködés csak a csillagos égbolt sugárzó szépségében, vagy a virágokéban, a tájakban való elmerülés gyönyöréhez hasonlítható ”—írja róla Kodolá- nyi. „Aki magyarul akar látni, múltnak, jelennek, sőt jövőnek problémáiban tájékozódni, az vegye kezébe ezt a két hatalmas könyvet” —vallja Kovács Imre. Vannak, akik — mint például Balogh László a Termésben vagy Koczogh Ákos a Magyar Útban — a Kisebbségbent túlzón, az elemzést apológiával helyettesítően, Németh főműveként értékelik és Szabó Dezső Elsodort falujához hasonlítják. E felfogással ellentétben Sőtér okkal konstatálja a kötetben a válság atmoszféráját, „gond, aggódás, sötétség” lélek- ábrázolását, „idegen hőfok” és „vonzó zamat” ellentmondását. A kritikusból most lesz történész, de ennek ára, hogy pokolra kell szállnia. Egy nemzedék közérzetét fejezi ki, de „az ijesztően tiszta és józan helyzetképet” hisztéria árnyékolja be. Gulyás Pál bírálata pedig Szabó Dezső alakjától választja el Némethét. „Tétel, ellentétel s a .dilemma’ feloldása: íme a Németh László-i mű” — ábrázolja az írói fejlődés „platoni” dialektikáját. Szabó Dezső pályája megreked a „bölénymagányban”, a történetírás csak egyik „agyara” törtető emberségének, míg Németh László egyedülléte „magány, amely szerzetes társaságot ránt magához”. Az Elsodort falu szerzője megáll az élet „szűk zónáiban”, a Kisebbségben alkotója viszont — Gulyás már-már történelmietlenül elvont értelmezése szerint — túljut az élet „kormányozható színvakságán”, átlép az „erkölcsi csapdákon”, mély és híg hazafiakon”. Útja a bezárkózás helyett a szellem nagyobb egységei felé vezet, olyan világkép felé, amelyben megvalósulhat,, Nyugat” és „Kelet” szintézise, ahol „Antigoné összetalálkozik Szent Katalinnal s Buddha Krisztus62