Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Siklós László: Nyugdíjasok - falun
— Mikor ment nyugdíjba? — Mihelyst letelt neki. 65-ben. A tsz építőbrigádjában volt utoljára. — Utána még vállalt alkalmi munkát? — Ő soha. Lusta volt hozzá. A régi világban, nem mondom, mindent elvégzett. A legkisebb reperálást megbecsültük. Máma egy kőműves milliomos. A harmincas években? Alig volt lehetőség. — Milyen betegsége van? — Asztmás, fullad, évente háromszor kórházba kell vitetnem. Járni se, enni se tud, jó, jó, elkopott, de el is hagyja magát. Akarata sincs, az a baj. — Mennyi a nyugdíjuk? — Az enyém 1900, az övé 2917 forint. — Párttagok? — Á, ő ugyan tagja volt a szocdemnek, de az egyesítéskor nem lépett be a kommunista pártba. — Miért? — Mert nem akart érdekből lenni kommunista. A szakszervezetnek is tagja volt, amíg állami cégnél dolgozott. — Van-e kapcsolatuk a tsz-szel? — Nőnapra küldenek ajándékot. Tavaly kaptam három konyharuhát, három mosdószappant, egy szál szegfűt. Egyéb semmi. Mi se megyünk, ide se jönnek. Új a vezetőség, a régi munkatársak meg a temetőbe mentek. .. — Kért-e tőlük támogatást? — Én sehova nem megyek koldusként könyörögni. — És ha jönnének? Felajánlani segítségüket? — Az más lenne. De nem szorulok rájuk. — Ezek szerint kijönnek a nyugdíjból? — Azt osztom be, ami van. — Tetszik költségvetést készíteni? — Azt nem. De az én nyugdíjam megy a havi kiadásokra, ennivalóra, ruhára, tévére, villanyra, újságelőfizetésre. A másikat tüzelőre, kórházra, szóval a nagy dolgokra félreteszem. — Utazás, üdülés? — igaz, ilyen kérdés nincs. — Mink nem jártunk sose. Amíg a gyerekek kicsik voltak, azért nem mehettünk, később dolgoztam, most meg kőccség nem lenne rá. Egyszer jártunk a rokonoknál, Németországban. — Segítenek-e a gyerekek? A válasz kerülő úton indul. Idősebb fiuknak a szomszéd utcában van háza, két unokával. A kisebbik fiú bent lakik a városban, most építkezik. Első házasságából van két gyerek, másodikból egy. A lánya tanácsi lakásban lakik, két házas gyereke van, azoknak három. Húszán jönnek össze, ha együtt a család. És gyakran összejönnek: születésnapra, névnapra, karácsonyra, húsvétra, pünkösdre. Már kérdezném, hogy csak az ünnepeken, amikor Trabant áll meg a ház előtt, s jön befelé a lánya, veje, egyik unokája és a dédunoka. Látogatóba. — Nem panaszkodhatok rájuk — ezt már a vendégek előtt mondja. — Pénzzel nem segítenek, mert nem fogadok el tőlük egy fillért se, de másban igen. Hol a tetőt kell javítani, a kéményt átrakni, legutóbb ledűlt az antenna, kidűlőben az ól. Olyankor megbeszélik, melyik szombat-vasárnap csinálják meg, és meghozzák előre az anyagot, felhúzzák a falat, szerelnek, javítanak, nekünk a lányommal csak főzni kell. Az idősebb fiam vízszerelő, az unokám szobafestő, kétévenként bepucolják a házat, tavasszal felássák a kertet. És a névnapomra nem üres kézzel jönnek. A mi nyugdíjunkból nem futja 52
