Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Varga Csaba: Szibéria keresése (útinapló)

amelyből most tornáztak ki egy több mázsás farönköt: még mindenhol kiállnak szúrósan, ellenségesen a gyökerek, a csonkok; millió elmetszett élet, megtört növényi akarat. Azért ilyen ez a vízpart, mert mesterséges tenger ez: itt nem olyan régen virított még a tajga, nyilván sűrű szibériai fenyőerdők követték egymást, ahol csak az olyan civilizált európaiak nem érzik a veszélyt, mint én, mert egyszerűen nem tudják, hogy mitől lehet félni vagy tartani. Régi tanulság: a félelem attól lesz félelem, hogy elképzeljük, mennyi minden baj történhet velünk. A bratszki „tenger” öt és fél ezer négyzet- kilométer, kilencszer nagyobb, mint a Balaton. Nem kerek és nem ovális tó, olyasmi, mint egy finn tórendszer. A szabálytalanul, össze-vissza helyezkedő hegyek közötti völgyek teltek meg vízzel, amikor a vízierőmű százhuszonöt méter magas gátjával elzárták a folyót. Nyolc és fél év kellett ahhoz, hogy a mai vízszintet elérje. Ennek a Szibéria-közepi tengernek a hossza 570 kilométer, s ahol a legszélesebb, ott is csak huszonöt kilométer. Sajnos olyannal nem találkoztam, aki már akkor is ott volt, amikor elkezdett nőni a víz, mint egy kelő tészta. Nem tudom, hogy előre kivágtak-e minden fát, csak azt látom, hogy a parton szinte leborotvált a föld, mintha egy esztelen jégroham tőből elmetszett volna minden fát, bokrot. A kihalt parton az égre merednek a gyökérvégek, úgy érzem, hogy egy holdbéli tájon nézelődöm, űremberként. Április vége van. Még semmi nem zöldül itt. Nem tudom, hogy a gyökércsonkok kihajtanak-e, vagy már az erdő kipusztulásának emlékművei. Bratszkban és környékén általában csak 84 napig nincs fagy: rövid a tavasz, s rövid a nyár, kevés az idő a tajga viduiására. Csöndben figyelem magam, s nem egészen értem, hogy miért érzem jól magam itt. Hiszen az erdőt nem sajnálom, s a halakat sem azért, hogy folyami halból átprogramozhatják magukat tavi hallá; békés, nyugodt vagyok, szinte otthon érzem magam ezen a tél végi, lekopasztott tájon. Persze, a szélcsendes víztükör eleve megnyugtat, amint otthon is segít rendbe hozni a Balaton, ha nem túl nagyok a bajok, vagy a hiányok. Nem először érzem, hogy az ember belső derűvel tekint végig egy ismerősnek tűnő tájon, függetlenül attól, hogy esetleg körülötte felfordult vagy kitartóan zavaros a világ, mert a bensőséges mikroközeg, amely naponta védőén körbeveszi, minden konfliktus ellenére megnyugtatja és ez a feloldó otthonosság-érzet idegen környezetben is kiváltható gondolati úton vagy a hasonló természeti látvánnyal. Ez az ismeretlen tópart minden elvadultsága ellenére felidézi a buja növényzetű Balaton-partot, amelyhez gyerekkoromban sokáig olyan közel éltem, mint fa a saját leveléhez. Ilyen kevesen múlna az egyén belső biztonsága? Mindenképpen törékeny egyensúly ez, ám van abban valami végtelenül biztató, hogy bármelyik ember borzasztóan erős lehet, ha a lába alatt — s egyúttal benne — észrevétlenül kiépült egy olyan part, amelyre minden nap kifeküdhet, akkor is, ha nem süt a nap és gonoszul beborult az ég —vagy éppen Szibériában csavarog.

A magam erejét mérlegeltem amikor az jutott eszembe, hogy vajon a vízierőmű építői valamelyik völgy — pardon: tófenék — alján hagytak-e állva néhány sudár fenyőfát? Vajon ezek a fák levegő és napfény nélkül mindjárt szörnyethaltak vagy dacolva a „világfelfordulással” hónapokig, évekig túlélték a bajt. Esetleg éppen azért, mert hosszú időre belefagytak a „tengerbe”, a természet jégszekrényébe, amely konzerválta őket az esetleges jobb időkre. Szeretném remélni, hogy ezek a fenyők — miután víz alá „nyomták” őket — még sokáig éltek, ha nem is válhatott belőlük vízalatti élőlény. Az egyén is ilyen valamennyire, mert hiába törékeny az egyensúly, amelybe esetleg holtbiztos bójaként kapaszkodik, mégis sokféle bajt, s megtámadtatást kibír. Magam is tüntetőén azt érzem, hogy az egyensúlyt tartósíthatom minden víz alá nyomás, elárasztás, árvíz vagy szökőár ellenére. Fogom azt a bóját. Holott jártam már úgy, hogy majdnem belecsúsztam a tengerbe, mert egyszer csak nem volt mibe kapaszkodni. Egyelőre hiszem, hogy szinte lovagolok — a tudatosan megnövesztett — bóján, s méltó ellenfe41