Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - SZEMLE - Orosz László: Szepes Erika - Szerdahelyi István: Verstan

tek című fejezetet iktattak; ennek tanulmányozása a kevésbé tájékozott olvasót is felkészíti a továbbiak megértésére. A későbbi szövegben is figyelemmel voltak arra, mit bír el a verstannal ismerkedni kívánó olvasó, mit kíván meg a szakember: a csupán az utóbbinak szóló részeket apróbb betűvel szedették, gondosan ügyelve arra, hogy a nagybetűs főszöveg tökéletesen érthető legyen az apróbetűs kitérők figyelmen kívül hagyásával is. Egy verstani mű természetesen nem mellőzheti a tudományág sajátos terminológiáját. Ez figyelmet s bizonyos erőfeszítést kíván a nem szakmabeli olvasótól. A megszövegezés világossága azonban előnyösen különbözteti meg ezt a könyvet újabb irodalomtudományunk számos egyébként jelentős, de stílusa miatt nehezen felfogható alkotásától. Megköny- nyíti a könyvben való tájékozódást a viszonylag rövid, számokkal, számcsoportokkal jelölt fejezetekre és alfejezetekre való tagolás, az összefüggésekre való gyakori utalás, továbbá az igen fól használható tárgymutató.

A könyv címe: Verstan, nem: Magyar verstan. Egyik újszerűsége, hogy a világirodalom minden fontos versrendszeréről áttekintést ad. Legrészletesebben azonban természetesen a magyar költészetben használatosakkal foglalkozik.

Nem volna értelme a könyv tartalmi ismertetését megkísérelnünk; ennek lehetetlenségét érzékelteti, hogy tíz nagy terjedelmű oldalt foglal el csupán a tartalomjegyzéke. Csak néhány kérdést vetünk fel, kizárólag a magyarban használatos versrendszerekkel kapcsolatban, s olyan kérdéseket, amelyekben szerzőink véleménye eltér a köztudatban élő nézetektől.

A 18. század végén, 19. század elején keletkezett első verstani rendszerezéseink óta a magyar verselésnek három nemét szokás megkülönböztetni: a nemzeti (magyaros, hangsúlyos), a klasszikus (görög-római, rímtelen időmértékes) és a nyugat-európai (rímes időmértékes) versnemet. Szepes és Szerdahelyi rendszerezésében ezek közül csak kettő marad: az időmértékes és az ún. ütemhangsúlyos verselés. A korábban nyugat-európainak nevezett rímes időmértékes típust együtt tárgyalják a görög-római formákkal. Nem kétséges, hogy tipológiailag igazuk van. A görög és római költészetből átvett formákban (hexameter, pentameter, alkaioszi, szapphói strófa stb.) ugyanaz a verselési elv érvényesül, mint az ún. nyugat-európaiakban (rímes jambi- kus, trochaikus, anapesztikus vagy daktilikus verseinkben vagy a rímtelen drámai jambusban, a blank verse-ben). Az is igaz, hogy a nyugateurópai megjelölés pontatlan, hiszen egységes nyugat-európai verselés nincsen. (Az ebben a versnemben fő példánknak tartott német vers pl. nem időmértékes, hanem hangsúlyváltó, noha formái leírásában az időmértékes lábak nevét használja, a maga hangsúlyos szótagját azonosítva az időmértékes láb hosszú, hangsúlytalanját rövid szótagjával.) Verstörténeti szempontból

mégis célszerűnek látszik a görög-római meg az ún. nyugat-európai versrendszer valaminő szétválasztása. Figyelemre méltó ugyanis, hogy e két jövevény versnem meghonosodása idején költőink megkülönböztették verseik között a „görög szabásúak”-at a „németes módú mértékesektől” (Csokonai), az ún. Ráday-nemet (nyugati mintájú rímes időmértékes vers) a leoni- nustól (görög-római formák megrímelése), az utóbbit szenvedélyesen elítélve (Kazinczy, Kölcsey). Az azonos időmérési elv ellenére a licenciák is másként jelentkeztek s jelentkeznek mindmáig a két típusban.

Hangsúlyos verselésünk pontosabb megnevezését (ütemhangsúlyos) az tette szükségessé, hogy van másfajta hangsúlyon alapuló verselés is: hangsúlyváltó (pl. a német, angol, olasz, spanyol, portugál, orosz) meg a hangsúlyszámláló (pl. az ógermán, a régebbi német, a héber). A „nemzeti” meg a „magyaros” nevet pedig azért vetették el, mert egyrészt — a közhiedelemmel ellentétben — ennek a verselésnek a magyar ősköltészeti leg visszanyúló használata nem bizonyítható, másrészt más nyelvekben is van ütemhangsúlyos vers (pl. a csehben, szlovákban, lengyelben, finnben, észtben, franciában). Legtöbb vitás nézet ezzel a verstípussal kapcsolatban jelentkezik. Ezek közül csupán kettőt említek, olyanokat, amelyekben Szepes és Szerdahelyi nézete eltér a korábban elfogadottól. Az egyik: az ütem szótagszámának maximuma nem négy: „a magyar ütemhangsúlyos verselésben az ütemek szótagszámát elvileg semmi nem korlátozza. Gyakorlati korlátja az ütem terjedelmének a felfoghatóság ...” E meggondolás alapján a felező tizenkettes sor nem oszlik négy (félsoronként két) ütemre, hanem két 6 szótagos ütemből áll, a Balassi-strófában 6/6/7 az ütemek szerinti tagolás, s 8, sőt kivételesen még több szótagból álló ütemek is előfordulnak. A másik: az ütemegyenlőség törvénye nem igazolható, vagyis nem igaz az a közkeletű föltételezés, hogy azonos versben a több szótagból álló ütemet gyorsabban, a kevesebb szótagút lassabban mondjuk, hogy az ütemek ejtési ideje kiegyenlítődjék. Magam részéről szívesen hajlok arra, hogy a négy szótagosnál hosszabb ütemeket elfogadjam (Berzsenyi-könyvemben magam sem tudtam a költő 8/7/8/7 szótagszámú strófáiban a sorokat kisebb egységekre tagolni), egyben azonban úgy vélem, ezek a hosszú ütemek gyakran tartalmaznak különféle modulációkat, tagolási lehetőségeket, amelyeket a funkcionális verselemzés hasznosíthat. Az ütemegyenlőség, a kiegyenlítődés kérdésében viszont — noha nem elvi meggondolásból, pusztán fülemre, ritmusérzékemre hagyatkozva — nem szakítanék a régebbi nézettel, még ha az e melletti kitartást „verstanunk elmaradottságának egyik jele”-ként értékelik is a szerzők.

A könyv egyik legérdekesebb fejezete az ún. „keresztezett” verselési formákról szól. A szimultán (időmértékesként is, ütemhangsúlyos92