Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - MŰHELY - Kokas Klára: Személyiségformálás zenei neveléssel
hónapokig, sőt évekig figyelt és befogadott, s csak azután nyilatkozott meg. Semmiféle részvétel nem kötelező, a gyermek bármikor pihenhetett, ha elfáradt, vagy nem volt megfelelő hangulata. Közösségünk viselkedési formáit természetesen el kellett fogadnia; például csendben maradnia, amíg a többiek figyeltek, énekeltek, zenéltek, illetve zenéhez mozogtak. Figyelmünkkel a zenét és egymást tiszteltük meg. Az érzelmek — és kifejezési formák — inspirációt, indítékot kapnak a zenéből. A zene ugyanakkor medret is teremt, kötöttségeket ad, szabályokkal szolgál. Ezek azonban önként vállalt kötöttségek, mivel gyerekeink szabadon választhatják ki a hallott zenéből azt a tartalmat, vagy azokat az elemeket, amelyekhez mozgásaikat alkalmazzák. Lehet, hogy a zene lüktetését vagy ritmusát választják, lehet, hogy a dallamok vonalát, a zenei frázisok íveit, lehet, hogy a harmóniai összefüggéseket és változásokat, esetleg egyes hangszínbeli vagy dinamikai elemeket.5 Választásuk függ az adott zenétől és persze saját képességüktől, illetve az éppen jelenlevő társak hatásától is. Nagyon sok figyelmet kellett fordítanunk a túlságosan kötött, sztereotip, sematikus mozdulatok oldására. Legjobban bevált a korai reneszánsz hangszeres zenéje, a számunkra szokatlan hangzású és a megszokott páros lüktetéstől elütő népzenék, elsősorban a dob vagy egyéb ütő, pengető hangszerek változatai, valamint a természeti hanghatások. Az évek során megfigyelhettük, ahogy gyerekeink ugrándozásai, keresgélő, tétova kísérletei formákba illeszkedtek, finomodtak, elmélyültek. A fejlődés azonban nem nevezhető folyamatosnak. Ugrásszerű változásokat, olykor visszaeséseket és nagy lendületeket láthattunk. A tanulás sajátosan szép és értékes változatait éltük át, mivel az originális saját mozdulatok öröme először spontán módon kapcsolódott a zenéhez, s később a gyerekek tudatos belső elképzelése alapján. Zenei képzésünkben még szokatlan ez a tanulási folyamat. Belső törvényeit csak a gyermekek megnyilatkozásai nyomán lehet megismernünk. Az önkifejezés örömét átélő gyermekek fokozatosan kapcsolódtak egymáshoz, egyéni választásaikkal találtak partnereket mozdulat-kompozícióik kialakításához. Táncaik harmonikus együttműködésen, egymás tekintetének és mozdulatainak állandó figyelésén alapulnak. Ezek a közös kompozíciók a kamarazenéléshez hasonlítanak, a nonver- bális kapcsolattartás magas szintjén. Ezek a kapcsolat-teremtések egészen hihetetlen intenzitásúak. Foglalkozásainkon kötetlen a mozgás. Mégis sikerült kialakítanunk olyan légkört, hogy a kis területen mozgó, táncoló, ugrándozó, olykor hempergő gyermekcsapat tagjai nem zavarták, nem akadályozták, s főleg nem bántották egymást. A mozdulataikban annyira elmerült gyermekek meglepő ügyességgel használták ki a rendelkezésükre álló teret. Mivel mindig kötetlen formákban, illetve teljesen szabadon választott térben mozogtak, elhelyezkedésüket ötletesen alakították és egymáshoz még lendületes mozgások közben is alkalmazkodtak. Látogatóink csodálkozva figyelték, hogyan vigyáztak a nagyok (például kilencévesek) a köztük tipegő, ugrándozó kisebbekre. Egyik képmagnófelvételünk6 gyönyörű mozzanata, amikor három kislányunk egyike közös táncuk komponálása közben gyengéd mozdulattal megsimogatja a véletlenül közéjük tipegő kisbabát. A mozdulat spontán, a tánc lendületéből ki sem zökkenve érinti meg a két simogató kislánykéz a gyermek fejét. Késő délutáni óráink lehetővé tették, hogy a foglalkozásokon a gyermekekkel együtt szüleik vagy más családtagjaik is részt vehettek. Ez, a hazánkban még új kezdeményezés igen sikeresnek bizonyult. A gyermekeket motiválta apjuk-anyjuk, vagy nagyszülőjük szeretetteljes tekintete, még inkább az együttes éneklés, játék. A napközis, iskolaotthonos gyermekek különösen kevés időt tölthetnek szüleikkel. Sajnos, a kevés idő zöme is sietős utasítások jegyében telik el. Foglalkozásaink örömteli, oldott légkörében a 64
