Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - MŰHELY - Kokas Klára: Személyiségformálás zenei neveléssel
betemeti a tanulás, mivel a megtanult mozgásformák átveszik az uralmat az ösztönös mozgások felett. Felsőfokú zenei intézményeink hallgatói, jövendő nevelői és előadóművészei között kérdezgetve kiderült, hogy gyermekkoruk zenei mozgásait szinte valamennyien lekicsinyléssel említik, valósággal szégyellik, ha ugyan egyáltalán emlékeznek rá. A komoly zenéhez táncolt spontán mozgás az otthon falainak titka, még a családtagok szeme elé sem való. Hitele, becse csak olyan mozdulatoknak van, amelyeket kötött formában sajátítottak el, másoktól tanultak meg. Egyes kultúrákban természetes a spontán mozgásos reagálás. Például a Bali-sziget bennszülötteiről, vagy az afrikai néger törzsekről készült filmfelvételeken láthajtuk a zenélés lüktetéséhez, ritmusához mozgó különböző korú felnőtteket és gyerekeket művészi szintű improvizációjukban. Európai kultúrákban azonban különvált a zenehallgatás és a zenei mozgás. A zene előadóművésze a zenéhez érzett mozgási igényét a társadalmi szokásoknak megfelelő, tanult mozdulatok keretei közt tartja és így állítja az interpretálás szolgálatába. A hallgató közönség pedig — akár felnőtt, akár gyermek — mozdulatlanul ül, hiszen kultúránkban a közös zenehallgatásra ez az elfogadott forma. A zenei mozgás művészete a népek hagyományokon épülő táncaiban, vagy a balett különböző kategóriáiban, tehát mindenképp kötött táncformákban szokásos. A mozdulat-interpretáció lehetősége hosszú és nehéz képzés eredménye, művelői egész életüket, vagy legalább életük jelentős részét áldozzák rá, elhivatottságuk, személyi adottságaik szerint. A mozdulat interpretáció nézőközönsége mozdulatok nélkül ül. Befogad az érzékszerveivel — lát és hall —, de nem vesz részt tulajdon mozdulataival. Mivel ezek a befogadási formák társadalmi megegyezések eredményei, a gyerekeket is arra neveljük, hogy mozdulatok nélkül figyeljék a zenét. Ha pedig mozdulatokat tanulnak — balettet, táncot, művészi tornát stb. —, akkor tanulásuk célja a mozdulatok pontossága, esztétikuma, összehangoltsága, majd kifejező ereje. A tanult mozdulati műveletek igen értékesek, de aligha folytatódhat bennük a gyermekek ösztönös mozgása. A hangszertanuláshoz hasonlóan, hosszú évekig kell dolgozniuk tanult mozdulatok memorizálásán, interpretálásán, mielőtt saját belső világuk megmutatásához eszközöket találnának benne. A tréninghez szükséges képesség, idő és energia azonban kevés gyermek életében adott. Sokkal több gyermek vágyódna arra, hogy a zenéből kapjon segítséget, lendületet, inspirációt önmaga jobb kifejezéséhez. Az önkifejezést tanulni kell. A mozdulat azért jó eszköz, mert primér, minden gyermek élni tud vele, míg a verbális megnyilatkozáshoz előképzés, bőséges gyakorlás szükséges, mégpedig megfelelő otthoni légkörben. Az ilyen otthonokat nem nevezhetjük általánosnak, ellenkezőleg! A gyermekek túlnyomó többsége nélkülözi az állandó biztonságot és bensőséges kapcsolatot, amelyben önmagát igényei szerint kifejezheti. Különösen áll ez az otthoni kulturális környezet szempontjából hátrányos helyzetű gyerekekre. De magas kulturális környezetben növekedő gyermekek is gyakran küzdenek kifejezési gondokkal, sokféle okból. A kisgyermekek kifejező formái közt a mozdulat, a gesztus, a mimika sokkal jelentősebb, mint a szó. Igazán sajnálatos, hogy szülők és pedagógusok oly kevéssé ismerik és használják ezeket a nonverbális jelzéseket. A csecsemőkor elmúltával csak a felnőttektől tanult mozgások kapnak jutalmazást, megerősítést. Ezért ritka az a gyermek, aki spontán, örömteli zenei mozgásait is addig fejlesztheti, amíg azokból originális mozdulatai alakulhatnak. Pedig az originalitás nemcsak a kiemelkedő tehetségek megkülönböztetett tulajdonsága, hanem minden ép gyermek sajátja. Az originális mozgás az önkifejezés lehetőségét adja olyan életkorban, amelyben a verbális kifejezés az érzelmekkel még megközelítően sincs egyensúlyban. 62
