Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 4. szám - Végel László: Egy brigád története (elbeszélés)
Hisz messziről jöttünk, sokáig voltunk egyedül az álmainkkal, és bármennyire is elszoktunk az ünnepléstől, azért ünnepélyesebb fogadtatást vártunk. A talicskák fékeztek, megcsikordultak a kerekek. Utat építünk .. ., kezdték többen is. Az öreg azonban nem mozdult. Töprengett magában, aztán gyanakvóan sarkon fordult. Másnap már többen jöttek és furcsán méregettek bennünket. Utat építünk, utat, hajtogatta a parancsnok és papírokat vett elő. A falusiak azonban nem mozdultak. Parasztok, dohogta a parancsnok, nem értenek semmit. így volt: ők nem értették mit keresünk mi itt, mi meg nem értettük, ők miért oly bizalmatlanok. Ismeretlenül és ellenségesen méregettük egymást napról-napra. Az út azonban nyúlt előre, mint egy titokzatos végtelen erdei kígyó. Néhány nap múlva magunk mögött hagytuk a falut. Kicsit elkeseredtünk, mert nem értettek meg bennünket. Néhányan régi megsárgult újságokat vettek elő, azokat, amelyekben sikereinkről írtak. Mielőtt besötétedett volna, ezeket olvasgatva gyógyítgattuk első vereségünket. Vereségünket? Talán nem is így gondolkodtunk. Azt hittük, ők, a falusiak szenvedtek igazából vereséget. S miért ne? Falusi emberek, el vannak zárva a világtól, s nem ismerik az újjáépítés lázát. De csak legyen meg az út, megváltozik minden. Megbeszéltük, hogy akkor majd eljövünk ide mint turisták, megszállunk az új szállodában, mert lesz ez is, gyár is, iskola is, lesz minden. Új világ születik majd itt. Pár nap múlva megérkezett egy fekete ruhás, szemüveges tisztviselőszerű ember, meg egy katonazubbonyos férfi, aki azt mondta magáról, hogy a járási tervhivatal technikusa. Hallották, hogy utat építünk és eljöttek meglátogatni bennünket. Mindnyájunknak megcsillant a szeme. Hát persze, nem felejtettek el bennünket. Csak az a baj, folytatta a katonazubbonyos, hogy a terv szerint erre nem vezet semmiféle út. Lehet, hogy valamikor sor kerül erre is, de egyelőre nem vettek semmit tervbe. A parancsnok elővette a papírokat, a tervrajzokat. A technikus figyelmesen áttanulmányozta azokat és nagyokat hümmögött közben. Lehetséges, minden lehetséges, majd elmegy ő a központi tervhivatalba és ellenőrzi. Mert nincs kizárva, hogy mégiscsak lesz itt út, csak a járásba nem érkezett meg az utasítás. Pedig jó lenne, tette hozzá vidámabb arckifejezéssel. Ezzel elmentek. Mi pedig magunkra maradtunk kételyeinkkel. Hát megtörténhet, hogy ez az út nincs is tervben? Hogy mindent feleslegesen csináltunk? Hogy hiába szedtünk ki több száz tonna követ a földből, hogy hiába mozgattunk meg sok ezer tonna földet? Hiába változtattuk meg a természet arcát? Hiába reménykedtünk, hogy mégis eljutunk valahová? Felhúztuk a zászlót, meggyújtottuk a tábortüzet és hallgatagon ültük körül. Éreztük: próbatétel előtt állunk. Csendesen vizsgálgattuk egymás arcát. Dolgozzunk tovább? Tartsunk ki? Várjunk? Maradunk, mondta ekkor csendesen az egyik nyurga fiú. Némán bólintottunk. Még akkor is, ha igaz az, amit a katonazubbonyos mondott, tette hozzá valaki hosszabb szünet után. S amikor lefeküdtünk, újra elhittük, hogy van értelme az egésznek, hogy nekünk valahová el kell jutnunk, hogy tulajdonképen az út is mellékes. Egy tévedés nem fordíthatja meg a sorsunkat. S nem az út fontos, hanem mi, akik nekivágtunk a nagy néma erdőnek. Reggel úgy dolgoztunk, mint még soha. Jobban, mint amikor filmeztek bennünket. Amikor kijöttek a járásból, hogy tudtunkra adják, valóban tévedés történt és megmagyarázták, hogy elfeledkeztek rólunk, de mindezek ellenére kitartásunk és hősiességünk nagy elismerést érdemel, nem tettük le a lapátokat. Dolgoztunk tovább és akkor volt valóban brigád e brigád. Semmi sem fájt immár, nem éreztük, hogy becsaptak bennünket, nem panaszkodtunk, nem vártunk semmit, a saját felada30
