Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
a század további feladatait! A 4 géppuskád most felér 4 tüzérüteggel! — fejezte be röpke tájékoztatását Kásás őrnagy. — A század lőszere, az élelem és a lótáp csaknem teljesen elfogyott. Mikor és hol vételezhfetek fel? — kérdeztem. — Itt majd felvételezhettek holnap. Gombos őrnagytól majd megtudod, hol és mit. Szervusz! — nyújtotta kezét, jelezve, hogy részéről befejezte a beszélgetést. Hamarosan megtaláltam Gombos őrnagyot, aki örömmel üdvözölt: — Azt hittük, már odavesztetek! Hát bizony másképpen alakultak a dolgok, mint azt két nappal ezelőtt Goncsarovkán elképzeltük! Az a fontos, hogy itt vagytok! Holnap reggel jelentkezz nálam s akkor megbeszéljük a továbbiakat, most menj vissza a századhoz, azt hiszem ma nem kell benneteket elringatni! — mondta Gombos őrnagy nevetve. „Mi csak azt figyeltük, látni-e még a zöld hósapkát...!” Visszamentem a századkörletbe, ahol már megkezdték a vacsora kiosztását. A tehergépkocsin levő mozgókonyhán menet közben az ügyes szakácsok megfőzték a feketekávét. Takách főhadnagy elmondta, hogy az iskola két nagy termében van elhelyezve a század, mi pedig az egyik közeli házban pihenhetünk le. — Jól van Gyula — mondtam — mindjárt megyek a szállásunkra, de előbb még megnézem a vitézeket! Aztán majd elmondom, mit végeztem a hadosztály-parancsnokságon és Gombos őrnagynál. Az átélt súlyos harc, kegyetlen hideg, fárasztó menet után arra számítottam, hogy a katonák leverten, fásultan, kimerültén, szótlanul nyúlnak el a teremben leszórt szalmán. Ennek azonban éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Mindenki szürcsölte a jó forró feketekávét, amibe akkor még egy kis rum is jutott. Konzervjeikből falatoztak és zajosan beszélgettek. — Vigyázz! — kiáltotta egyikük, amikor beléptem a terembe. Mindenki felállt, kézben tartva a csajkát, konzervdobozt és mozdulatlanul vártak. A szolgálatvezető — Tölgyes tiszthelyettes — elém pattant, keményen tisztelgett: — Főhadnagy úr alázatosan jelentem első és második szakasztól 128 fő! Vacsorakiosztás megtörtént! — Pihenj, tovább! —szóltam. A katonák visszatelepedtek a szalmára,folytatták a vacsorázást közben halkan beszélgettek. Valahonnan már fát is kerítettek, mert a nagyvaskályhában barátságosan pattogott a tűz. Kellemes meleg volt a teremben. Levettem kucsmámat és a világoszöld színű hósapkámat. A dermesztő hidegben persze senki nem viselte az acél rohamsisakot, hiszen az ráfagyott volna a fejekre. A katonák is kucsmát viseltek és arcukat sállal burkolták be. Levertem a hósapkámról a jégcsapokat és a havat, aztán végigsétáltam a termen. A 8—10 órával ezelőtt átélt pokol után, szinte békebeli hangulat volt a teremben. Mintha valahol odahaza lettek volna egy gyakorlaton. Az egyik katona fején nagy fehér kötés volt. Megszólítottam: — No mi a baj, Czakó tizedes? Hogy érzi magát? —fel akart állni, de intettem neki, maradjon csak ülve. — Főhadnagy úr alázatosan jelentem, egy repeszt kaptam ide a fejembe. Nemrég kötözött át Barizs hadnagy úr. Szerencsémre a repesz már „fáradt” volt, így nem ütött súlyos sebet. Akkor kaptam, amikor a templom előtti téren rohantunk át és a közelünkben vágódott be néhány akna. Már nem is fáj —tette hozzá. 32
