Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám - Végel László: Egy brigád története (elbeszélés)

lesz-e mit enni a dolgozó népnek. Féltünk a szárazságtól, féltünk az esőzésektől. Az újságok az első oldalon hozták a tudósításokat arról, hol mennyi termett s hogy rekordidő alatt kerül be a búza a vagonokba. Minden rendben lesz, biztattuk egy­mást sokatmondóan. Hétről-hétre elragadtatással ünnepeltük az új gyárak üzembe­helyezését. Mindezt megírtukafaliújságunkban, a mi eredményeinkről legfeljebb lenn az újság egyik sarkában ejtettünk néhány szót. Mert valóban nem a mi eredményeink voltak a fontosak, hanem az országé. Ezért hittük azt is, hogy nem is magunktól jöttünk ide, hanem az ország küldött bennünket. Ezzel a gondolattal aludtunk el miután megtárgyaltuk azt is, hogy hol leszünk majd tíz, húsz, harminc év után. így ízlelgettük a csodákat még félálmunkban is. Lehet, hogy azért döntöttünk amellett, hogy egész nyáron itt maradunk, mert fél­tünk, ha elválunk egymástól, megszűnik az a csodálatos álom. Maradunk, kiáltottunk fel egy éjszaka a tábortűz mellett s ezzel mintha megszakadt volna a dicsőség letargiája is. Kié volt az ötlet, arra senki sem emlékezett vissza ké­sőbb sem, de ez nem is volt fontos. Csak a kitörő lelkesedés, csak a kézszorítás, a cinkos ölelkezés maradt meg, s az a gondolat, hogy minden talicska földnek lesz majd álommedre. Maradunk, jelentettük ki a táborparancsnoknak. Reggelre a főparancsnok­ságtól is megkaptuk az engedélyt; olyan gyorsan érkezett meg, mintha már vártak volna kérelmünkre s a választ már réges-régen megfogalmazták volna. A községi párt­vezetőség titkára telefonon értesített bennünket arról, hogy újjáépülő városunk nagy büszkesége vagyunk, s megígérte, hogy néhány halaszthatatlan ügy elintézése után meglátogat bennünket. Harmadnap pedig megérkezett az ifjúsági vezetőség elnöke és néhány titkársági tagja, akik cigarettát, szalonnát, levélpapírt és ceruzákat hoztak. Mindannyian elégedettekvoltunk.vállunkon vittük ki az ifjúsági elnököt az útszakaszra. A tábor közelében levő fenyveserdőben még késő éjszaka is harsogott az ének, de nem szólt senki, hogy hagyjuk abba, ne zavarjuk a tábor nyugalmát, mert tudta min­denki, hogy ezúttal rendkívüli eset történt egy brigáddal. Olyan, amilyen eggyel sem fordult még elő. Pár nap múlva megérkezett az értesítés, hogy a brigád különleges munkafeladatot kap: egy igen nehéz szakasz megtisztítását kell elvégeznünk és ezért már másnap elszállítanak bennünket. Hajnalban megérkeztek a katonai teherautók, amelyben mi és a tábori vaságyak, meg egy dzsip, amelyben a mérnökök és a technikusok foglaltak helyet. Több mint négy órát zötyögött velünk a kamion. Izzadtan, fáradtan és összetörtén ugráltunk le a teherautókról s az egyik közeli tisztás felé tartottunk, ahová a teher­autók nem hajthattak be, s ahol néhány elhagyatott barakklakás állt. Már messziről észrevettük, hogy nincsenek jól állapotban. Egy őr bicegett oda és mogorván kér­dezte tőlünk, mit keresünk itt. Parancsnokunk elővette a papírt, amelyben az állt, hogy mi vagyunk itt az építők s erre az őr egykedvűen a barakklakások felé mutatott. Válasszák amelyiket akarják, morogta, még az erdőirtóktól maradt itt, eléggé roggyan- tak. Leraktuk a szerszámokat, avaságyakat, meg azt a rozsdás kerékpárt, amit azért kaptunk, hogy gyorsan kapcsolatba léphessünk a mintegy tíz kilométerre levő kaszár­nyával, ahol élelmezésünket fogják biztosítani. Meg ki tudja, hátha valaki megbeteg­szik, s gyorsan be kell szállítani a kaszárnyába, magyarázta a táborparancsnok mikor átadta a kerékpárt. Villany és víz nem volt a közelben. A vidék egészen elhagyatott volt. Ez persze nem hangolt le bennünket, s míg a mérnökök és a technikusok előszedték a tervrajzaikat, mi gyorsan munkához láttunk, hogy otthonossá tegyük a barakkokat. A legnagyobban, amely még a legtűrhetőbb állapotban volt, a lányok felsöprögettek, mi behordtuk 28

Next

/
Oldalképek
Tartalom