Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
harcoló polgári lakossággal szemben, akik akkor a házak ablakaiból, kerítések mögül, padlásokról, tornyokból jól rejtőzötten gyilkos tüzet zúdítottak rájuk. És a páncélos, lövész és műszaki katonák nem azért lőttek vissza, mert gyilkolni akartak, hanem azért, mert élt bennük a katonai esküben fogadott kötelességteljesítés tudata, de legfőképp azért, mert nem akartak itt pusztulni, nem akartak fogságba kerülni, mert haza akartak jutni, haza akartak jutni! A hazajutás útja akkor a sors akaratából Nikolajevkán át vezetett. Az áttörés során, amikor csak lehetett, szorosan a páncélosok mögött és azok mellett rohantunk előre. A házak egymásután borultak lángba a kölcsönös tűzhatás következtében, fojtogató füst áradt mindenfelé, pokoli lövöldözés és harci zaj volt. Egyetlen szovjet katonát sem lehetett látni, pedig hol innen, hol onnan, a kitűnően rejtett tüzelőállásokból keményen tüzeltek. Tudtuk, hogy a szovjet csapatok az utcai harcnak nagy mesterei és ezt most módunkban volt a saját bőrünkön tapasztalni! A jól rejtett tűzgépek torkolattüzeit alig-alig lehetett észrevenni. Egy-egy útkereszteződésnél torlódások voltak. Páncélosaink tűzharcba keveredtek a szovjet harckocsikkal, vagy azért kellett várni, hogy az utászok az utcákon keresztbe rakott, hosszú deszkák közé elhelyezett harckocsiaknákat eltávolítsák, nehogy páncélosaink, vagy a gépkocsik felrobbanjanak. Aztán tovább, tovább, hogy mielőbb kikerüljünk ebből a gyilkos, lángoló, füstölgő pokolból! Én és alparancsnokaim is egyre ordítottuk: — Előre! Előre! A harckocsik mögé! A házakhoz lapulni! Ne tömörülj! Sebesülteket a szánokra, gépkocsikra! Előre! Ne maradj le! Vigyázz, az emeletes ház ablakában géppuska! Tovább, gyorsan előre! Láttam, amint a század orvosa, dr. Barizs Bálint orvoshadnagy a golyózáporban térdelve kötözte a sebesülteket, aztán 2—3 katona már vitte is őket a szánokra, vagy rakta fel a köztünk előretörő gépjárművekre. Hallottam a nagy zsivajban, amint a tisztesek egyre kiabálják: „Első raj ide! Harmadik raj hozzám!” Rendkívül fontos volt, hogy az egyes alegységek ne szakadjanak szét és hogy ez nem következett be, az a század kitűnő tiszteseinek és tiszthelyetteseinek volt köszönhető. A templom előtti téren megint nagy torlódás volt. Olyan erős géppuskatüzet kaptunk, hogy nem lehetett kimozdulni a védelmet nyújtó házak mögül. De honnan lőnek? Honnan lőnek? Hol az a rohadt géppuska?! — kérdezték itt is, ott is. Mellém sodródott Takách főhadnagy és Lukács hadnagy. Mindhárman egy ház tövében hasaltunk. A pokoli zajban odakiáltottam nekik: — Jancsi! Ha megsebesülök, dobjatok fel egy gépkocsira! — mert mióta a fronton vagyok, csak most éreztem valójában és döbbenetes módon, mit is jelent 1500 kilométerre a hazától, az otthontól itt pusztulni! A gyilkos géppuskatűz miatt hosszú percekig nem lehetett tovább rohanni. Végre az egyik katona a közelünkben felkiáltott: — Ott vannak! Onnan lőnek! A templomtoronyból lőnek! Vagy 20 lépésre tőlünk, egy kerítés tövében állt egyik gépágyúnk. Nem lőttek, mert ők sem látták a célt. Lukács Jancsi átrohant az úton a gépágyúsokhoz és a torony felé mutatva kiáltotta feléjük: — A templomtoronyban! A templomtoronyban vannak! Oda lőjjetek! És a gépágyús katonák, akik rendületlenül ültek a gépágyú kezelőülésein, teljesen fedetlenül, kiszolgáltatva a fütyülő, sziszegő, surranó golyóknak, gyorsan tekerték az ágyú irányzó kerekeit. A gépágyú hosszú csöve fordult és egyre emelkedett a templomtorony irányába. Aztán két rövid sorozat: pak-pak-pak .. . pak-pak-pak. . . és a templomtorony beomlott, majd lángbaborult. A géppuska elhallgatott. 28
