Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
Itt maradnak a kietlen, végtelen sztyeppén örökre és hallani fogják a szél süví- tését az idők végtelenségéig ... Pánik Nikolajevka előtt. „Most aztán mi lesz?” Már dél felé közeledett az idő, amikor néhány kilométerre megközelítettük Niko- lajevkát. A szél mérséklődött, időnként a napfény is átderengett a ködön, azonban a hőmérő higanyszála nem mozdult el a fagypont alatti 28 fokról. A vidék errefelé hullámos, lapos dombhátak követik egymást szüntelenül, mint valami hatalmas, mozdulatlan, fehér hullámok. Sehol egy fa, egy bokor, egy ház, csak a hó, hó mindenfelé. A korábban útbaindult csapat- és vonatrészek 1—2 kilométerrel előttünk haladtak. Mielőtt Nikolajevka előtti utolsó lapos dombtetőre felértünk volna, a város felől váratlanul erős géppuskaropogást, ágyúzást, aknarobbanásokat hallottunk. Fejünk felett fütyültek, süvítettek el a lövedékek. Innen még nem lehetett látni a várost, a domb mögötti „holt térben” voltunk. A városból minket sem láthattak, így közvetlenül tüzet sem kaphattunk. A nagy csatazajra megálltunk. Számolnunk kellett ezzel a „fogadtatással”, de azért kezdtük kellemetlenül érezni magunkat. Most aztán mi lesz? A mindenki részéről felmerült, de ki nem mondott kérdésre pillanatok alatt megjött a válasz. A megdöbbenéstől dermedten, szótlanul figyeltük, ami előttünk történik. A nagy lövöldözés, robbanások közepette a domb peremén át ordítozva özönlöttek visszafelé az előttünk menetben volt csapat- és vonatrészek. Az úton és az út mentén csoportokban rohantak felénk a katonák, vágtában a szánok, lovasok, néhány gépkocsi is feltűnt. Még vagy 300 méterre volt tőlünk a rémületbe és pánikba esett tömeg. A lovakat verték, ütötték, a szánok összeakadtak, egymást akadályozták a rohanásban. Volt amelyik felborult, azokra rárohant a többi, szörnyű zsivaj, káromkodás, torlódás. Néhány tiszt lóháton, pisztollyal a kezében hadonászott, a levegőbe lőttek, kiabáltak a fejüket vesztett emberekre. De a pokol elszabadult, nem volt hatalom, mely itt rendet teremthetett volna, a katonáknak már nem nevezhető, kavargó áradatban. Rémülten néztem a felénk özönlő, emberi mivoltukból kivetkőzött tömeget. Úristen! Ha ezek ideérnek, mi lesz a századdal?! Átragad rájuk a pánik, magával sodorja katonáimat a félelemtől őrjöngő ember- és járműáradat! Nem! Ezt meg kell akadályozni! Végünk, ha felbomlik a rend, a fegyelem! Dehát mit lehet most tenni? És ekkor az Ég megkönyörült rajtam: mint egy villám hasított az agyamba a megoldás. Néhány lépést oldalt futottam, le az útról és torkom szakadtából ordítottam: — Század vigyázz! Jobbra át! Menet, irány egyenest ln-dulj! — és magam is futni kezdtem a térdig érő hóban, el az úttól. A század végrehajtotta a fordulatot és elindult. Amikor már vagy 50 lépésre távolodtak az úttól, újra ordítottam, hogy a pokoli zsivajban meghallják: — Század állj! Hátra-arc! Ott álltak a katonák jó 50 lépésre az úttól a hómezőn és rémült szemekkel nézték, ami ott történik. A tömeg már ott kavargóit velünk egymagasságban, ahol egy perccel ezelőtt álltunk. Iszonyú látvány volt, amint egymást taposva, lökdösve, üvöltve tülekedtek visszafelé. Voltak, akik elhajították fegyverüket, szerelvényüket, hátizsákjukat, hogy könnyebben futhassanak a nagy hóban. Az egyik tiszt lóhátról, lovaglóostorát suhogtatta a hóban bukdácsoló, görnyedt hátú katonák felett és artikulátlan hangon egyre ezt üvöltötte: 21
