Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 2. szám - Száz éve született Nagy Lajos - Tverdota György: Nagy Lajos és József Attila

telve talált ki „tiszta rímeket”, mint ez: „Félmázsás emelőket himbálna, / Hogyha nem volna hím bálna." A tiszta rímek kiötlésével folytatott játék része lehet a költő által 1932. júniusában Nagy Lajosnak írott töredék: „Lajos, ha szépség köll, tömény, / azért vagyok itt, költőm én / és így lesz szép e költömény."

„Ez mind csak játék” — mondhatnánk József Attilával. A regénybeli ítélet azonban komoly és igazságtalan. Aszigorúság részben talán aSzabados dal „szadizmusának” szólt. Egyik utolsó beszélgetésében Zelk Zoltán így emlékezett meg erről: „a költőket, illetve egyes írásaikat, szadistának tartotta. Ennek bizonyítására mindig tudott kirívó sorokat. Egyszer aztán én idéztem: Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, [. . .] — Petőfi is szadista volt! — ütött szomorúan az asztalra. — Öt percre kiábrándultam Petőfiből.” Érdekesen igazolja Zelk emlékezését erről a beállítottságról a Szabados dal egy másik motívumának: „Hol titkolni kell a harcot, / burzsujbőrbe kösd be Marxot;” megfelelője Nagy Lajos 1927-es írásának, a Napirendnek ugyancsak szadizmus-ellenes részletében: „Szabó Dezső összegyűjtött pamfletjei zsidóbőrkötésben, novellái svábbőrkötésben, regényei tótbőrkötésben, hírlapi cikkei köpésben.”

Mindez azonban még mindig nem szolgál elég magyarázattal a József Attiláról rajzolt karikatúrára. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy Nagy Lajos, noha általában kedvelte József Attila verseit, nem ismerte föl életében költői nagyságát. Az emlékezések szerint később bűnbánóan emlegette, hogy nem bánt barátjával rangjához illően, s ennek a lelkifurdalásnak írásban is hangot adott. „Szerette a nála egy emberöltővel fiatalabb József Attilát, azonban elsősorban mint derék, kedves fiút. Költészete iránt már hidegebb volt.” — írja Agárdi. „A kortárs költők közül Illyés Gyulát szerette igazán. Nemcsak a barátot, a verseit is.” — tehetjük hozzá Zelk Zoltán szavaival. József Attila nagyságának fel-nem-ismerése tehette csak lehetővé azt, hogy Gerlei alakját nivellálja, egy szintre helyezze a Budapest nagykávéház középszerű, törtető figuráival. A lélektani motívum, amelynek folytán ez a lehetőség valósággá vált, bizonyára a moszkvai írókongresszus miatt vagy még inkább az Új Szellemi Front vitájában való szembekerülésük során mindkettőjükben felnövekvő ingerültség volt egymással szemben.

Amikor Nagy Lajos emlékezésében ezt írta: „Megvallom azonban, hogy József Attilával szemben engem egy-két bűn terhel”, ha nem is mondta ki, többek között alighanem a Budapest nagykávéházban rajzolt karikatúrára gondolt.Tegyük hozzá: lelkiismeretfur- dalása indokolt volt, méghozzá elsősorban a szélkakasság erkölcsileg hitelrontó vádjának hangoztatása miatt. Nemcsak a költő versei iránti legmélyebb érzékenység hiányzott azonban belőle, de emberi tapintat, figyelmesség sem volt benne annyi, amennyire a költő élete utolsó éveiben rászorult: „Nem ismertem még őt eléggé, nem tudtam, hogy nem könnyed és nem teherbíró” —vallott erről A menekülő ember ben, s ez — a költő egyéniségének ismeretében — igen súlyos félreértésnek számít.

Nem szabad azonban abba a hibába esnünk, hogy olyan sérelmekért mi tartsuk a haragot, amelyeket a költő megbocsátott, amelyeken túltette magát, amelyekért — esetleg általunk ismeretlen módon — megfizetett. József Attilát súlyos sérelmek érték FéjaGéza, Nádass József, Remenyik Zsigmond részéről is s élete utolsó éveiben barátságban vagy legalábbis jó kapcsolatban maradt velük. Láthatólag Nagy Lajosra sem haragudott meg a Budapest nagykávéház miatt. Kapcsolatuk rendeződött, a könyvről a Szép Szóban Tersánszky tollából elismerő kritika jelent meg, s az írónak több írása látott napvilágot a lapban. (Annak ellenére, hogy — mint egyik Illyés Gyuláról írott kritikája sejtetni engedi — a Szép Szóról nem volt a legjobb véleménnyel: „egy folyóirat, mondhatnám, csak azért indult meg, hogy azután szakadatlanul fejére olvassa Illyésnek, hogy a magyarok pusztulásán sír”.) Személyes érintkezésük is megmaradt mindvégig, mint ezt Nagy Lajosnak a Születésnapomra című vers keletkezésére vonatkozó, fentebb idézett emlékezése bizonyítja.

54