Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 12. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Szeli István: A magyar kultúra útjai Jugoszláviában

menő valamennyi változás, a társadalmi-gazdasági viszonyok átrendeződése különböző módon érin­tette az egyes nemzedékeket (más és más törek­véseket, értékmintákat hozva felszínre), minde­nekelőtt a differenciálódással összefüggő társa­dalmi jelenségeket veszi vizsgálat alá. S a családi földtulajdon hatását éppúgy nyomon követi, mint a jelenlegi kisgazdaságok szerepét vagy éppenség­gel a három nemzedék egymás mellett éléséből származó ellentéteket. Akárcsak az előző fejeze­tekben, ezúttal is mérhetetlenül sok — többnyire százalékos adatot sorakoztat fel. Ám minél több adat összevetése köti le az olvasó figyelmét, an­nál kevésbé lesz képes pontosan figyelemmel kö­vetni a különböző magatartás- és életmódminták kialakulását meghatározó törvényszerűségeket. Az anyagi javakkal kapcsolatban észlelhető válto­zásokat is pusztán a különböző tárgyak (lakás, autó stb.) birtoklásán keresztül mutatja ki. Elfe­ledkezvén arról — a társadalom néprajzi kutatá­sok során többszörösen igazolt — tényről, hogy az anyagi javakkal kapcsolatosan a legdöntőbb vál­tozás nem egyes tárgyakban, hanem a szemlélet­ben fogható meg. S ha ez így túl tudományosan hangzik is, a bizonyításhoz elegendő felidézni a személyes interjúk szövegét. De nem volna nehéz olyan megállapításokat sem kiragadni, melyek implicit módon szemben- állnaka vizsgált tényekkel. így például a kötet érv­anyaga alapján — mely jelen esetben a kutatás so­rán kapott adatok értelmezésével egyenlő — alig­ha lehetne meggyőzően bizonyítani, hogy a tar- diak életlehetőségeinek bővülését a kisvállalkozá­sok jelentenék. Mint ahogy eleve kétségesnek lát­szik annak feltételezése is, hogy a második gaz­daságnak a falu társadalmára gyakorolt hatása a leglényegesebb társadalmi jelenségek egyike. Né­mi iróniával azt mondhatnánk: a könyv szerzőjét a tágabb érvényű következtetések levonásában az előfelvetések és a tények koherens rendszere akadályozza meg. S ha ez a kijelentés kissé elfo­gult is, Simó Tibor szociológiai vizsgálódását igé­nyes vállalkozásként fogadhatjuk el. (Kossuth, 1983.) KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN SZELI ISTVÁN: A MAGYAR KULTÚRA ÚTJAI JUGOSZLÁVIÁBAN Az anyaország határain kívül található ötmil­liónyi magyarságból mintegy félmillió ma Ju­goszláviában él. Erről a félmillió magyarról az átlagos magyarországi lakos még kevesebbet tud, mint az erdélyi vagy a felvidéki magyarságról. Tájékozatlanok vagyunk lélekszámának alakulá­sáról, területi elhelyezkedéséről, múltjáról, mai életéről, lehetséges jövőjéről is. Ki gondol arra, hogy mi különbség van Szlavónia és Szlovénia között? Ki olvassa a Hid-at? Ki ismeri az újvidéki Hungarológiai Intézet tevékenységét? Tudjuk-e, hogy évente hány könyvet és milyen példány­számban jelentet meg a Fórum Kiadó? Vagy: melyek az anyanyelv használatának jogi biztosí­tékai és intézményi feltételei a mai Jugoszláviá­ban? Honi tájékozatlanságunkat nagymértékben se­gít eloszlatni Szeli István A magyar kultúra út­jai Jugoszláviában című, a Kossuth Könyvkiadó gondozásában a közelmúltban megjelent munká­ja. Bár a könyv eredetileg 1979-ben, Belgrádban látott napvilágot, a szerző az új kiadásnál néhány változtatással tekintettel volt a magyarországi olvasókra. Szeli a címben jelzett kérdés avatott ismerője, a magyar kultúra útjait Jugoszláviában belülről látja, a jugoszláviai magyar irodalom egyik kitűnő teoretikusa, s mind a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület létrehozásában, mind az újvidéki Hungarológiai Intézet megalaku­lásában elévülhetetlen érdemei vannak. Könyve összefoglaló, tájékoztató jellegű kiadvány, első­sorban eszmetörténeti tanulmány. Mondaniva­lóját — a bevezetés után — tizenegy fejezetre osztva tárgyalja. A magyar kultúra jugoszláviai „útjait” történeti és társadalmi beágyazottságban vizsgálja, alapállása erősen önkritikus, megálla­pításait idézetekkel, bő szemelvényanyaggal do­kumentálja. A tanulmány célja: a jugoszláviai magyarságnak a „nemzeti kisebbségiből az önigazgatási rendszeren alapuló jugoszláviai tár­sadalomban nyelvi egyenrangúságot és egyenjo­gúságot élvező „nemzetiség”-gé való átfejlődésé- nek a vizsgálata. Más szóval Szeli eszmei-politikai igénye: a „polgári-kisebbségi" művelődési tar­talmak helyett a „nemzetiségi kultúra” megte­remtésének a szükségessége. Ha a történeti anyagban, egy-egy idézet értelmezésében volna is vitatható, a szerző sommázott ítéletével, vég­következtetésével egyet lehet érteni: a „kisebb­ségi” viszony alárendeltséget fejez ki, s a nacio­nalizmus lehetőségét rejti magában; a „nemzeti­ség” mellérendeltséget hangsúlyoz, s figyelembe veszi a történetiséget és a jelenlegi jogi helyze­tet is. Azzal is egyet lehet érteni, amit a külön­böző kultúrák kölcsönösségéről és a jugoszláviai magyarság „kettős kötöttségéről” mond: a félmillió jugoszláviai magyar nemzetiség kultúrá­ja beletartozik, része a magyar nemzeti művelt­ségnek, s ugyanakkor összetevője, alkotóeleme a soknemzetiségű jugoszláv állam kultúrájának. Különösképpen elmélyülten foglalkozik a jugo­szláviai magyarság kultúrájának két fontos terü­letével, a nyelvműveléssel, a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület történetével, munkájá­val, valamint az irodalommal. A művelődési in­tézmények közül az újvidéki bölcsészkar magyar nyelv és irodalom tanszéke, valamint a Hungaro­lógiai Intézet tevékenységét ismerteti. Szeli István mindenekelőtt tájékoztat, és célja nem álláspontjának részletes kifejtése. Teoreti­kus, így megállapításait alkalmanként inkább egy 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom