Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Kocsis István: Széchenyi István (monodráma - III)
Nem folytatja. Elhalványul, majd felerősödik a fény. Mint aki álmából riad fel. Felugrik. Kiabálva. Ez a nemzet Jövőt érdemel! Sajnos, nincsenek elhivatottabb politikusai, mint Széchenyi István. Ezért átveszem a hatalmat! Mintha megszeppenne saját szavaitól; letérdepel. Világegyetem és Emberiség harmonikus együttélésének felelőse, Mindenható Isten, kegyelmezz nekem! Pusztítsd el agyonkínzott lelkemet, vagy küldd más csillagrendszerbe, a magyar földtől minél távolabbra. Vagy küldd az örök szenvedés hazájába, a pokolba, ha van ilyen. Kell lennie, hiszen ha bűn van, akkor büntetésnek is kell lennie. A földi igazságszolgáltatásban nem hiszek! A Földön a bűnt az erősek mindig a gyengékre fogják. Én nem a gyengék, én az erősek közé tartozom, azok közé, akik visszaéltek helyzetükkel, ezért engem a Világmindenség ítélőszéke elé kell állítani! A vád ellenem: én voltam a magyarság Sátánja! Megkísértettem a békés magyar nemzetet: most fegyvert ragad, és fegyver által vész el. A kezdet kezdetén én ösztökéltem, hajszoltam mozgásra a nemzetet, melynek visszaútja már nincs: végképp lezáratott! Nem igazságos, hogy ne én legyek az első áldozat. De a golyó, a bitófa nekem semmi, a keresztfát nem érdemiem. Tűz, mely soha el nem éget, de örökkön örökké éget, ezt érdemiem. Feláll; zaklatottan. Ez már a büntetés kezdete volna? Éget a pokol tüze. Ég a lelkem. (Legyint.) Nem az. A fájdalom enyhül, erősödnie kellene. Batthyányi és Kossuthot hagytam magam előtt futni. Miért? Hogy ne az enyém legyen a felelősség? Hogy ne az én fejemre szálljon az áldozatok vére? Egyedül maradva önmagámmal nem háríthatom el a felelősséget. Önmagamat soha nem voltam képes becsapni. (Hosszabb szünet.) És nincs jogom pisztollyal véget vetni . . . Nem. Nincs választási lehetőségem! Nekem bűnhődnöm kell. Legszerencsétlenebb és legnyomorultabb lény vagyok a földön: nemzetemnek nem jótevője, hanem gyilkosa! Megnyílt előttem az ég, és az Orion csillagképben olvastam — mintha lelkiismeretem tükre lett volna! —, hogy örök szenvedésre kárhoztatom, s a szenvedést nem a föld, hanem a Világegyetem méreteiben kell elviselnem! Előrejön; teljes hangerővel ordítja. Miért kell bűnhődnöm?! Mi a vétkem?! Mit követtem én el? (Hosszabb szünet, majd csendesebben.) Én tanítottam meg a nemzetért gondolkodni és élni honfitársaimat, a legjelesebbeket is: Wesselényit, Kossuthot, Batthyányt! (Előrehajol; súgja.) Bennem sokan a megváltót látták, aki népemet a boldogulás, a dicsőség útjára vezetem. (Rövid szünet; ismét kiabálva.) A csillagokból olvasok, értitek?! Vér és vér mindenütt! Népek pusztulnak el engesztelhetetlen, őrült mészárlásban! (Szünet, majd sejtelmesen.) A Híd sohasem épül fel. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, amelyeket hamuvá kell égetni. Budapest odavan! Őrjöngő csapatok dúlják, majd porrá égetik. (Csendesen.) Ó, az én füstbe ment életem. Fel-alá rohan; leveti magát egy székre. Képtelen nyugodtan ülni; tovább járkál. Kárhozottnak érzem magamat. Istenem, irgalmazz nekem. Crescence, segíts! Az íróasztalához rohan. Pisztolyt vesz elő az íróasztal fiókjából, homlokához közelíti, eldobja. Ne siettessük, nem a megváltást hozná a halál, hanem a kárhozatot. Lehajol a pisztolyért. Nem nézhetem végig, hogyan pusztul el nemzetem. Miattam! A háború elkerülhetetlen. Most már inkább a háború. (A pisztolyt nézve.) Üres a trón, ki ül bele? Kossuth vagy az orosz cár legkisebbik fia? Vagy Széchenyi István? Ő nem, ő nem méltó. Ő romlásba vitte nemzetét. (Hosszabb szünet.) A lánchidat már sosem fogjuk felavatni. (Hősz- szabb szünet.) Crescence! Drága Crescence! (A földre dobja a pisztolyt.) Ő most nem Cenken van, mindig velem van, hiába ment el, vigyáz rám. A lelkünk egyesült. Ha 28
