Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A tanyai gazdálkodás és életmód lajosmizsei tapasztalatai

tétlenül az egymásra utaltság, hanem a kölcsönös tapasztalatszerzés jegyében. Ami az utóbbit illeti, a lényeget tekintve az egymásrautaltság magasabb rendű megnyilvánulása.

A közös és a háztáji kapcsolata a bonyolult érdekviszonylatok egyensúlyára épül — ez az általánosabb érvényű hazai igazság Lajosmizsén különös súlyt kap. Az, hogy a közösben a kötelezően ledolgozandó munkanapok száma nem több, mint évi 150, önmagában is utal arra, hogy a tsz-vezetők tiszteletben tartják a háztáji ugyancsak intenzív munkaerő-szükségletét. A dolog másik oldala viszont az, hogy a tagsági viszony számos előnnyel, kedvezménnyel jár, s ezekről senki nem mond le szívesen. Sőt azt lehet mondani, hogy a közös támogatása nélkül — táp, gép, vetőmagvak, műtrágyák, növényvédő szerek, értékesítés, fuvareszköz — a háztáji tevékenység csakhamar megbénulna, de a mostani szintről mindenképpen visszazuhanna. Ezzel együtt is a viszony nem mindig zökkenőmentes, konfliktushelyzetek adódnak, s nemcsak helyzetek, hanem olykor fejlemények is.

Ezen túlmenően sem felhőtlen az az életmód, amely Lajosmizsén az utóbbi években kialakult, s meglehetősen általánossá vált. A túlhajszoltság egy kritikus ponton túl már nincs következmények nélkül, s nem egy szépen indult vállalkozásnak már eddig is hosszan tartó kórházi ápolás tett pontot a végére. Ezt az életvitelt némiképp jellemzi a mohóság, a mértéktelenség. Elhangzik ilyen indokolás is: „Most van alkalom arra, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek, mit tudunk összeszedni.” Tehát felmutatni, mindenáron. Említettem már a dán példa iránti nosztalgiát. Másvalaki ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Egy nyugati mezőgazdasági kisvárossal összehasonlítva a lajosmizsei környezet fölöttébb szegényesnek tetszik.” Ebben a megfogalmazásban nem feltétlenül az egyoldalú nyugatimádat, a kritikátlan hódolat a lényeges, hanem az, hogy manapság tájainkon mi az összehasonlítási alap. Az érték, mely követésre késztet és ingerel, nem adekvát a lehetőségekkel, s a túlhajszoltság mellett a túlköltekezés is mindennapos jelenség. Félig elkészült szupervillákat bocsátanak áruba, mondjuk egymillióért, mert a falak felhúzása és a tető megépítése után derül ki, hogy csak a fűtés havi tízezerbe kerülne. Még gyakoribb, hogy az építkezés befejezése előtt fogy el a pénz.

Messzire vezetne annak taglalása, hogy ebben a világban mi a család, a felnövekvő nemzedék, egyáltalán a gyermekeknek a szerepe. Holott ez a kulcskérdés. A valamikori nagy tanyasi szaporaság már rég a múlté, de a kevés gyermek kultusza annál inkább dívik, s nemcsak azt teremtik elő, amit a gyermek szeme-szája megkíván, hanem annál sokkal többet. Az ehhez szükséges anyagiak előteremtése ugyancsak „túlvállalásokra” mozgósít, s itt már önmagában az a kényszerpálya is hajtóerővé válik — kell, hogy váljék —, hogy a hazai bérekbe nincs bekalkulálva az utódnevelés költsége. Ezzel összefüggésben gyökeres fordulaton ment át a hétközi kollégium szerepe—a jó fél évtizedes fennállás alatt. Az indulás idején úgy kellett összetoborozni a gyerekeket, a szülők nem szívesen engedték, a tanyai munkaerő megcsappanását jelentette számukra a hétközi. Ma már mindenki be akarja adni, az is, aki nincs feltétlenül rászorulva. S ami a jövőre nézvést még fontosabb következmény, a gyermekek nagy része nem kíván visszamenni a mégoly komfortos tanyára sem; a sok munkától el lehet szokni. Lehetséges, hogy újból bizonytalanná válik a lajosmizsei tanyai gazdálkodás sorsa?

Olyan éveket élünk, amikor jóslásokba bocsátkozni majdhogynem kockázatos. Ami ma mindenképp meghatározó, s végeredményben a felnövekvő nemzedék számára is minta: az anyagi gyarapodás feltétlen tisztelete. De a vagyonnak már inkább csak a közép- és az idősebb nemzedék szemében van presztízse, amely voltaképp a megszerzett vagyonban látja a biztonságos megélhetés forrását, amely mellett a bér fontos, s a nyugdíj szempontjából nélkülözhetetlen kiegészítő szerepet tölt be. Legalábbis

66