Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A tanyai gazdálkodás és életmód lajosmizsei tapasztalatai
S persze jött az adóhivatal is. 1983-ra már 78 ezer forintot róttak ki. Az adó megállapításánál 310 forint négyzetméterenkénti árbevételt vesznek alapul. Sokallják természetesen. Mert ott az özön ráfordítás, s amit forintba átszámítani nem is lehet: a rengeteg idegeskedés, mert vagy a kémény dől le, vagy a fólia reped szét, vagy az áramszolgáltatás marad ki. Jó néhányan vannak már Lajosmizsén is, akik ilyenféle okok miatt felhagytak a fóliázással. Két felnőtt fiuk is odahaza dolgozik, csak július végén mennek el az azóta már termelőszövetkezetté rangosodott közösbe, hogy teljesítsék a gazda számára kötelezően előírt évi 150 munkanapot. Egy-egy nagyobb szedéshez így sem elegendő a szorosabb értelemben vett család négy tagja, s jön ilyenkor a tágabb rokonság, az ismerősök hada segíteni, némi természetbeni juttatás fejében, melynek értéke a téli hónapokban éppen nem csekély. Most megint váltás előtt állnak. Hozzák a tsz-központba a vezetékes gázt, jó volna ide is rákötni, de mozdonykazánba állítólag nem lehet vagy/és nem szabad beszerelni a gázégőfejet. Ezért az olajról inkább átváltanak széntüzelésre. — Elég sokan irigyelnek bennünket. No nem a munkát... Holott mi akkor is dolgozunk, amikor mások a kocsmában ülnek. Csakhogy nekünk a munka mellett még számolni is kell tudni, mert ha belebukunk, nem fognak szanálni bennünket, mint akármely tsz-t. Kérdés, hogy meg tudják-e újítani a vállalkozást? — Nehezen — kételkedik az asszony. — Már 56 forint a fólia métere, s egy kétméteres csőradiátoré pedig 1050 forint. Üvegházra még nem tellett; a vas és az üveg árát nem sikerült utolérnünk. A fiatalok leginkább a vállalkozás gépészeti-műszaki oldalát kedvelik. Azt mondják, egyelőre szívesebben vannak otthon, semmint elmenjenek vállalathoz, szövetkezethez havi 3—4 ezerért. A nagyközség legközepén lakó 60 éves Pethő Gábor így emlékezik vissza gyermek- és ifjúkorára: — Heten nőttünk fel a családban, négy fiú és három lány. Nem voltunk szegények, igaz, de szüléink, tekintettel a sok gyerekre, szorgosan gyűjtögették is a földet. így a háború elejére már volt 310 hold saját földjük, s ehhez még a koronától, a kunadacsi határban béreltek további kétszáz holdat. Szokás volt akkoriban, legalábbis a nagyobb gazdacsaládoknál, hogy a gyerekek egyikét-másikát kikölcsönözték más családok, olyanok, ahol kevés volt a gyerek. Szükség volt ugyanis a munkaerőre. Voltam én is kölcsöngyerek, nem is egyszer. Nem volt ez ostoba intézmény: a gyereknek feltétlenül a javára vált, bővült a látóköre. Mégis, legjobban az adacsi birtokon éreztem magam, amely 25 kilométerre volt a lajosmizsei tanyánktól. Hetente onnan csak egyszer tértünk haza, hogy felpakoljunk élelemmel. Nomád élet volt ez, a javából. Nem mondom, gyarapodtunk is. Évről évre több jószág, kinőtt magtárak — ezekre emlékszem. S arra, hogy mennyi mindenhez értenie kellett egy gazdagyereknek. Kamaszlegény voltam már, amikor apám bevonult katonának, s én az egyik tanyán teljesen önállóan irányítottam a gazdálkodást. Igyekeznem kellett, nehogy lemaradjak, nehogy szó érje a ház elejét. Nem is volt semmi hiba. Amennyire szüléinktől, no meg észbeli adottságainktól tellett, iskoláztak is bennünket. Én például 1942-ben és 43-ban felsőipari szakiskolát végeztem, ami a mostani mezőgazdasági gépészképzőnek felelhet meg. Ám ott kaptunk olyan színvonalú oktatást, olyan tudást, amellyel sehol nem kellett szégyent vallani. Nem sokkal később Franciaországban, ahol hadifogoly voltam egy farmon, megbirkóztam egy automata cséplőgép szerelésével is. Pedig olyan gépet azelőtt soha nem láttam. 62
