Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - Zalán Tibor: Mikor a csöndről nem divat írni én megírom hallgatásodat - Géczi János: Nos, akkor most…

mint onnan visszajönni: s az eredmény is azonos.

Tehát: megpróbálom.

Az arc palaporát (ó, az iskolák) hamaros

elfújja a tanítókék közöny, s az óvatos hála

cirkuszi létráján fölkúszik a kupolába

(mondom: a kupola csapdájába), jobbra-balra ingva,

mintha az elfekvő test fölött a közöny-segítség hinta

rendszerén billegne oda-vissza, föl-le, odavissza; és a rémült vagy tétova

hangok, mozdulatok palánkja mögött

már ismét sejthetem okát, mi odalökött

(egy autó, egy busz, vagy más gépjármű elé) az aszfaltra,

s tudhassam, e főpróba (ha az) csupán csapda

a léleknek, kísértés, mi tűnhet kísérletnek,

kivérző létnek, felmondható albérletnek, vagy

az olvasatba menekvésnek. Nos, most próbálva

ki utoljára, miközben repülnek szobámban

a képversnyi papírmadarak, vélük egyidőben a lábam

a levegőbe (légyen íve a repülésnek!),

mint fuldoklót a vízfelszínre

lök, s fölvillan még valami, mire mondhatom:

remény, ígéret egy otthoni hazára

a toposzok országában, nos, most tehát várva

a végső csönd (mert próba: végső előtti csönd) becsapódására,

már tudom (tudhatom!) az is megtörténik

ami mégsem lehet! Visszazökkenne a mozdulat, de érik,

s a zöld röptű poszméh is faltól falig fénylik

még e pillanatban (mint kettő éve!),

majd kört száll, és bársony hangja

megszakad. így szakad meg a látvány, látom,

látom, látom — álomból így lesz félálom, majd félébrenlét -»

de ezt a látványt (megkerültem, s) megkerülték

az ébrenlét peremén, a vártán várók,

az innen is, onnan is emigrálok.

(Tudod, akkor most, utoljára, úgy-hasonlóan, ahogy a tárkonyzöld

felzokog az ablak párkányán, a kinn és benn

üvegkemény határán, éppen

egyként a fény s az árnyék közelében, szépen,

amint szép a hófödte fenyves, a sok édes süveg,

és oly ártatlanul is, kényem-kedvemnek szolgáltatva,

hiszen csak tőlem függ az is, tőlem, a csírázó Artemisia,

ez ablakba kitett Russian tarragon.*)

Így tehát: most. Utoljára,

mert felszállt a bakonyi tájról a pára

opálja a látvány rétegeket

lefejtő szempillantásra, utoljára megpróbálom,

hiszen már vagyok itt bűnösödve vétlen,

huszonkilenc évem pöröl, hogy tetten érjen

4