Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - MŰHELY - SZÁZ ÉVE HALT MEG ARANY JÁNOS - Barta János: Arany János apró műfaja (Forgácsok és rögtönzések)

Az önszemlélet versei közül egy összefüggő csoport érdemel legelőször figyelmet: Csillag-hulláskor. Ez a versciklus a maga parányiságában többet vall Arany emberi és költői jelleméről, mint számos nagyobb alkotása. A különös alapvető tény az, hogy a királyi kitüntetés önmagában nem túl ritka gesztusa valóságos forrongást idéz elő lelkében. Ha csúfolódni akarnánk: „Vihar egy pohár vízben.” A kiinduló mozzanattal semmiképpen sincs arányban a hozzáfú'ződő lelki reakciók bősége. A miniatűr keretben megszólal itt minden, ami Aranyra jellemző: szerénysége, idegenkedése a feltűnéstől, viszolygása a politikai hatalom iránt, gyanakvása képzelt ellenfeleire, öniróniája és a leánya halálán érzett fájdalom. Emberileg és költőileg jelentős az, hogy ezt a lelki háborgást a humor apró villanásaiban tudja feloldani. Persze, az is jellemző, hogy a nagy élmény nem nagy költeményt hoz létre, hanem apró sziporkákat, amelyeket könnyebb rejtegetni.

A Szegény Miska sírkövére rendkívül beszédes alkotás. A páratlan jóbarát elvesztése két komoly igényű sírversre ihlette a költőt. Aztán egyszerre hangot vált, és rögtönöz egy harmadik, nem nyilvánosságnak szántat is, amely az önkicsinyítés, önirónia és a halálsejtelem jegyében áll. Megvan az átcsapás a komoly, ünnepies magatartásból a kesernyés önszemléletbe.

Hát jól van így, amice Tompa:

Én skártba, te végnyugaiomba;

S ha nem pönög lantunk, gitárunk,

A varjú sem károg utánunk.

Arany egyik-másik akadémiai ülésre vagy értekezletre nem tud elmenni. Prózában is kimenthetné magát, de megint a dévajkodó költő mozdul meg benne, aki távol maradása okát, illetve távol maradó önmagát egy kis rímjátékban mutatja be.

Sár van, hó van, köd, fergeteg,

A szegény tag bús és beteg;

Nem jöhetek —

Végezzetek.

Beteg vagyok, süket, vak és vén;

Tanácskozni miért mennék én?

Az önszemléletnek és az önkicsinyítésnek legtömörebb példája, amely már szállóigévé vált, az akadémiai főtitkárságra értendő:

Szép megtiszteltetés,

De nem bírok vele:

Nem vagyok már a kés,

Hanem csak a nyele.

Lappangó művészi jellegzetessége ennek a verscsoportnak a gyakori kettőshangzat, amely egyébként sem idegen a humor lényegétől. A vers indítéka komoly; érezni a mélyebb hangulati tónust, amely azonban tréfás perspektívában, könnyed nyelvi játékban oldódik fel.

Tipikus példa az ilyenfajta kettőshangzatra a Szülőhelyem című versike. A költő egyik legfájóbb élményének, a hazavágyásnak rímjátékká szelidítése.

Szülőhelyem, Szalonta,

Nem szült engem szalonba;

Azért vágyom naponta Kunyhóba és vadonba.

62