Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: Kimeríthetetlen tartalék (Beszélgetés Vedres Ferenccel, a kiskunmajsai Jonathán Termelőszövetkezet elnökével)
Akkoriban sovány legény voltam, orrom kissé előre állt, s volt benne egy enyhe görbület. E körülményhez még a nevem is szerencsétlenül társult — Weiszet vagy ehhez hasonlót lehetett mögötte sejteni — holott apám, de a húgaim is mind Juhász- Vedresek, csak az enyémet kurtította meg a bába, amikor az anyakönyvvezetőnél bediktált. Pár év múltán már egy csöppet sem csodálkoztam, amikor egy zsidó barátom bizalmasan megsúgta, hogy Izraelbe készül kivándorolni, s mint hitsorsosa, menjek vele én is — ajánlotta fel. Álltam hát a falnál és vártam a sortüzet. A mellettem állónak akkor már az ülepébe lőttek; szokásossá vált a nyilasok között, hogy nem végeztek mindjárt az áldozatukkal hanem előbb minden lehetséges módon megkínozták. S akkor felhangzott a megváltó morajlás: egy Liberator-kötelék ért fölénk. Soha szabadítóbb légitámadást! Csakhogy ezután már óvóhelyre sem mehettem, némi kétségbeesett bujkálás után a Kálvin téren odacsapódtam egy rongyos alakulathoz, mely a New York-palota felé tartott; a lehetséges mértékig bamba képet vágtam. Talán ezért is tekintettek feláldozható emberroncsnak, mert december utolsó napjaiban, amikor a szovjetek már a Keleti pályaudvar közelében voltak, hónom alá raktak három-három érintésre robbanó tányéraknát, hogy a Rákóczi úton vigyem el a legutolsó barrikádig, s annak tövében megfelelő álcázással helyezzem el azokat. Adtak egy igazolást is, hogy átengedjenek az ellenőrzési pontokon. Mentem a töksötét utcán, a felbontott kövek között, és simán eljutottam az utolsó barrikádig. Ott a robbanószerkezeteket leraktam az alsó kövekre, de nem ám lapjukkal, hanem élükre állítva. Köveket állítgattam melléjük. így hát teljesítettem a „küldetést”, s csak visszafelé vettem észre, hogy csuromvizes rajtam a ruha . . . S ekkor határoztam el, hogy ismét újabb alakulatot keresek magamnak. Gondoltam egy merészet és nagyot, s a lapáttal a vállamon átballagtam a tizenharmadik kerületbe. Megint nem igazoltattak. S rögtön az első munkaszolgálatos alakulatnak, mellyel összefuttottam, a parancsnoka egy majsai tanító, Vékony Lajos! Tudtam, hogy most már nagyobb baj nem érhet. Mindennap kaptam két-két alkalomra szóló eltávozási papírt, így összesen 12 órát lehettem távol, amit arra használtam fel, hogy élelmiszer, vagy ami ugyanazt jelentette, döglött ló után kutassak. Tehát úgy gondoskodtam a húgomról, ahogy tudtam. A lakásban, melyben az albérlet volt, akkor már laktak vagy tizenöten, kiket mind a véletlen sodort oda, köztük egy zsidó család is, de egyik sem árulta be a másikat. így ingázgattam szolgálati helyem és az Üllői úti albérlet között, s utóbb már föl se vettem, ha géppuskával lőttek rám a repülők, vagy ha aknák potyogtak a közelemben. Még hasravágódni is megtanultam. Mindez tartott úgy január közepéig, amikor is a megszokott módon fordulok be a Kálvin térről az Üllői útra, csak az tűnik fel, hogy a lövöldözés abbamarad, teljes a csend, sehol egy árva lélek, végül a ház kapuján, ahol laktunk, valósággal berántanak. Újból kezdetét vette a lövöldözés . . . Félig-meddig átgyalogoltam a felszabadult területre. Másnap már indultunk haza Majsára, ámde nem jutottunk messzire; ha a húgomat nem is, de engem besoroztak egy csoportba, melyet, mint mondták, „málenkij ro- bot”-ra visznek Gödöllőre. Semmi kedvem nem volt Gödöllőre menni . . . Már fenn voltunk a teherautón, amikor mellettünk egy asszony húzott egy megrakott szánkót, noha semmi hó nem volt, s a szánkó egyszeriben felborult. . . Abban a pillanatban már lenn is voltam, az asszonynak csak annyit mondtam, ne törődjön semmivel, csak jöjjön utánam a maradék motyóval, mert én már be is fogtam magam a szán elé ... És senki nem kérdezte, hogy hová és miért megyek! Okulva az esetből, a húgommal kerítettünk egy vánszorgó gebét meg egy rozzant, de könnyű szekeret, s a rögtönzött fogattal vágtunk neki a nagy útnak. Sikerült is eljutnunk a főváros széléig, ott azonban a lovat elkobozták, mondván, hogy néhányan még jóllaknak belőle. Mi sem voltunk olyan erőben, hogy magunk húzzuk a kocsit, így aztán miután ráakadtunk egy paraszt50