Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Madách műve - tudós és vidéki közelítésben

és fegyvernöke, Lucifer kereszteslovagokként hármas tagadással találják magukat szemközt: a polgárok nem bíznak bennük, nem adnak szállást; a pátriárka nem hallgatja meg Ádámot, az eretnekégetést mindennél fontosabbnak tartja (de az eretnekek is ugyanolyan elvakultan gyűlölködők); a hű lovag szerelme sem teljesedhet be, mert Éva zárdába vonul. E színben azonban nem a tagadás hármassága a feltűnő, hanem a hatáskeltés eklektikus színessége — el egészen az ördögi komédiáig. Különösen a szín végefelé erősödnek fel a romantikus színpadi kellékek — a megelőző filozofikus-költői kinyilatkoztatásoktól eszközökben messze távolodva. (Itt hangzik el, Lucifer szájából, a történelmi determinizmust vállaló nagy vallomás is: .. Mert egyént sosem/Ho- zandsz érvényre a kor ellenében:/A kor folyam, mely visz vagy elmerít,/Úszója, nem vezére, az egyén. — /Kiket nagyoknak mond a krónika,/Mind az, ki hat, megérté századát,/De nem szülé az új fogalmakat.”) A Tragédia egészén végigvonuló szerelmi kettősök konstantinápolyi első jelenete után meglepő erkély-jelenetnek is tanúi leszünk („Ezalatt egészen besötétült, a hold felkél, Izóra és Helene az ablakon”), a zárdába vonult Éva és szolgálója epekedik Ádámért, illetve Luciferért, Ádám és Lucifer alant, onnan válaszolnak, távolról hallszik az eretnekek, majd a barátok karéneke. És akkor következik a szerzői utasítás: „A fentebbi karének kezdetével Ádám, ki a zárda ajtajához lépett volt, ismét megállt, a tornyon egy kuvik kiált, a légben boszorkányok szállnak, s az ajtó előtt egy csontváz kél a földből s fenyegetve áll Ádám előtt.” Mintha egy Witkiewicz (Witkacy)-drámát látnánk, a lengyel romantika abszurdba hajló vonulatából. (Ezt a szerzői utasítást a mi színházaink nem szokták figyelembe venni, így Az ember tragédiájának evonása nemigen jut el aTragédia magyar ismerőinek a tudatához.)

A magasztos, a fenséges és a torz küzdelme visszatér a Tragédiában, a londoni színben — és ezt már nehezebb figyelmen kívül hagyni (akár a rendezőknek). A szerző nemcsak megjeleníti — meg is ideologizálja, mondhatni esztétikailag értelmezi e küzdelmet. A Tower előtti piacon a bábjátékos eljátszatja bódéjában a bűnbeesés történetét (groteszk ötlet — kitűnő színpadi lehetőség —a Tragédia második színének ilyenszerű visszaidézése), Ádám a látottakat ízetlen tréfának nevezi. Lucifer azonban nem hagyja annyiban a dolgot, vitába száll — az új irány nevében — Ádám mai:

LUCIFER ízetlen tréfa? Nézd cs«.k, mint mulatnak,

Kik még imént szunnyadtak a padokban,

Hallgatva Népost — e piros fiúk.

S ki mondja meg, kinek van igaza,

Azoknak-é, kik az életbe lépnek Az ébredő erő önérzetével,

Vagy aki, korhadt aggyal már, kilép? —

Vajon tetszőbb-e egy Shakespeare neked,

Mint nékik e torz képű összevissza?

ÁDÁM A TORZ az éppen, mit nem tűrhetek.

LUCIFER Rajtad tapadt még a görög világból.

Ládd, én fia vagy apja, hogyha tetszik — Mert szellemek közt ez nem nagy különbség —,

Az új iránynak, a romantikának,

Én éppen a torzban gyönyörködöm.

Az emberarcra egy majomvonás;

A nagyszerű után egy sárdobás;

Lehet vitatkozni azon, hogy nevezhető-e újnak a Tragédia megszületésekor a romantika, százhúsz év távolából visszanézve azonban a groteszk szerepeltetése sokkal inkább avantgarde-nak minősíthető, mintsem „arriére-garde”-nak. (Igaz, Vajda György Mihály, aki e jelenetet szóvá teszi, a romantika felől minősíti utóvéd-harcnak Madách művét — de korántsem tekinti elkésettnek a kor európai irodalmában!) Persze, kár

73