Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Zelei Miklós: Alapítólevél

lyek az élményvers hagyományosabb formájában jelentkeznek (Varsó, 1966; Tinódi Sebestyén éneke), majd a nemzedéki közérzet analitikus vizsgálatának szándéka (Eladhatatlan, A hatvanas évek második fele), végül valami olyan világképet összegző igény, amely együtt jár a nyelvi struktúrák átalakításával, pontosabban személyes értelmű deformálásával (Alapítólevél). Ha a közös fedél nem adna biztosítékot, az olvasó könnyen hihetné, hogy egy hosszabb költői pálya három különböző szakaszával találkozott. S noha én magam több mint egy évtizede olvastam Zelei Miklós első verseit, és azóta is figyelemmel kísértem költői pályájának nem éppen zavartalan alakulását, magam is meglepődve tapasztalom, hogy kezdeti hangjának fiatalos romantikájától milyen messze jutott.

Fiatalos romantikája a Varsó, 1966 soraiban érvényesült talán a legteljesebben és (számomra) a legrokonszenvesebben. A vers színtere a poraiból megelevenedett varsói óváros (a Stare Miasto) központi tere, ahol hajnalig tartó mulatság zajlik, tánccal, ivással, könnyű szerelemmel. A játékos és szertelen hangú költemény annak a hazai főiskolás nemzedéknek a diákos örömét érzékelteti, amely a hatvanas évek közepén egyetlen tarisznyával s egy kicsiny piros- fehér-zöld zászlóval járta be a lengyel tájakat Zakopane és Gdansk között, hogy hódoljon az évezredes lengyel—magyar barátság hagyományainak. A diákos jókedv és a pajzán erotika mögött történelmi távlatok nyílnak: ezek a távlatok részben alátámasztják, részben ellentétezik a vers hangulatát. A vers mögöttes terében feltetszik a „lengyelben” bujdosó, dorbézoló Balassi Bálint hagyománya, ez a hagyomány a diákos jókedvre rímel, azt alapozza meg: „szőkehajú augusztus danka / hangja mint a búbosbanka / nevét dobja kalapba / kinek a dárdájától / nyíljon homlokos háza / táguljon a pincegádor”. A másik történelmi emlék közelebbi és keservesebb, a mulatozó magyar diák képzeletében minduntalan megjelenik a varsói óváros háború alatti szörnyű végzete, s ez a tragikus történelmi emlék szomorú, egyszersmind figyelmeztető ellentétet alkot a mulatozás örömeivel: „gránátok csipkefátyla / hullott a házfalakra (...) géppisztoly- sorozatidő”. A jókedvű jelen, a Balassit idéző távolabbi s a háborús tragédiát életre keltő közelebbi múlt alkot szerves egységet a versben, s fejezi ki egészen pontosan a hatvanas évek lengyel földön barangoló: a jelen örömét s a múlt nyomait kereső magyar diákjának közérzetét.

Ez a közérzet, a varsói költemény is mutatja, nagyon is összetett, megtalálható benne az a mohó élményszerző vágy, amelyet a megnyíló határokon túl talált addig ismeretlen világ, először Lengyelország és Erdély, aztán Párizs, London és Itália táplált, megtalálható az az önfeledt vitaiizmus, amelynek talán az akkor kibontakozó beat-zene volt a táptalaja, de megtalálható az a történelmi és politikai érdeklődés is, amelyet a kelet-európai népek közös történelmének mind

alaposabb ismerete, illetve a hatvanas évek nyugati és keleti diákmozgalmainak fiatalos radikalizmusa biztatott. Ennek a nemzedéki közérzetnek az analitikus vizsgálatára vállalkoznak Zelei Miklós Zárójelentés, Eladhatatlan és Á hatvanas évek második fele című versei. Miről is esik szó ezekben a nem egyszer zaklatott, szinte szürrealisztikus képzettársításokkal dolgozó költeményekben? A Zárójelentés ismerős érzésekről, pontosabban érzések ambivalenciájáról beszél, valaha Csukás István és Ágh István korai költészetében jelent meg hasonló érzelmi erővel a Budapesten otthont kereső vidéki fiatalember bizakodása, egyszersmind szorongása az ismeretlen metropolis idegen szokásai között: „ez a város bizakodásra ítélt minket /olyan ismerős ez a város (...) ha én lennék ez a város / félnék”. Az Eladhatatlan a magyar és kelet-európai történelem árnyaival viaskodik: „sámándobok meg birodalmak / ágrólszakadt történelem (. . .) országalmával focimeccsek”. A hatvanas évek második fele pedig mintegy mozaikos képbe rendezi a korszak lázadó hőseinek arcképcsarnokát, Rudi Dutschkéra, Bo Burlinghamra, Cohn-Ben- dit-ra és Malcolm X-ra hivatkozik, s jellegzetesen groteszk képben idézi fel a mozgalmas évek hangulatát: „szobahűvös város / automata kamera a téren / gondolatolvasók kongresszusa / madárlátta tüntetések”.

A nemzedéki közérzet kifejezése, bizonyára nem véletlenül, mozaikos, illetve töredékes szerkezetű versekben sikerült. Magaafiatal nemzedék közérzete és világképe is ilyen töredékes volt, egymással nehezen összeegyeztethető tapasztalatok, érzelmi és világnézeti konfliktusok szabták meg azt a generációs tudatot, amely a költeményekben tükörképére talált. A hatvanas években felnövő fiatalok nem egyszer szereztek bizonyságot arról, hogy a készen kapott ismeret és a személyes küzdelmek árán megszerzett tudás milyen gyakran nem feleltethető meg egymásnak, éppen ezért elsődlegesen személyes tapasztalataiknak, felismeréseiknek adtak igazán hitelt. A felismert ellentmondásokat nem egyszer iróniával próbálták feloldani, máskor drámai erőfeszítésekkel vették birtokba a valóságos tényeket, e tények igazságát. Zelei Miklós költészetében is jelen van az irónia: Önmegvalósítás című versében a tolsztoji sorsképlet ironikus átrajzolását kísérli meg: „szofja andrejevna kötőgépet vásárol / nem másolja a kéziratokat (. ..) szofja andrejevna egész nap zakatol / s a háború és béke hősei sorra elesnek”; Indonézia című költeményében pedig a „fiatal költők” helyzetével foglalkozó végeláthatatlan eszmecseréket gúnyolja ki: „milyen a kis-szunda / fiatal költők helyzete (. ..) kizárólag kis-szunda vonatkozásokat / vagy Nagy-Szunda / egyetemes problémáit is érintő / költeményeket publikálnak-e helyi antológiáikban”.

Az irónia mellett vagy azzal összeszövődve próbálja meg valamilyen szervesebb rendben is kifejezni vagy éppen költőileg kialakítani világ95