Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - SZEMLE - Kósa László: Moldvai magyar népművészet
SZEMLE MOLDVAI MAGYAR NÉPMŰVÉSZET Aki ismeri és figyeli az újabb magyar néprajzi kiadványokat, az tudja, mi várható a Kos Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő szerzőhármastól. Tíz esztendő alatt jelent meg a kászoni, a szilágysági, a Kis-Küküllő menti magyar népművészetről írott kötetsorozatuk, legújabban pedig a változatlanul minőséget és tudományos hitelt képviselő könyvük, a Moldvai csángó népművészet. A népművészet ezúttal is mást, többet jelent a hagyományos fogalomnál, nemcsak a díszítés fénylő, reprezentatív oldalait, hanem az életmód egy szeletét, szinte mindent, amivel a szemlélő látványként találkozhat a tradicionális faluban: a település szerkezetét, az utca képét, a teljes lakóházat berendezéssel együtt, a szakrális célú építményeket, az udvar és a porta mellék- épületeit, nemcsak az ünnepi szőtteseket és hímzéseket, hanem a hétköznapok textíliáit, az öltözködésben pedig az egész ruhatárat, nemcsak az ünneplőt, hanem a „miesnapit” is. Mindezekhez szorosan hozzátartoznak a mesterségek, a famunka, a szövés, a fonás, a varrás és ezúttal a fazekasság is. Nem könnyen, nem gyorsan olvasható ez a kötet. Nagyobb részét aprólékos leírás, gonddal készített „leltár” tölti meg, amint az egy tudományos igényű műnek feladata. Nem kecsegteti olvasóját titokzatos mélységekkel, miket a népköltészet vagy a néphit tanulmányozása jelenthet, sőt nagyon is óvatos a távolabbi összefüggések fölvázolásával, rábízza azokat a következő kutatásokra. Mégis, ezeknek a szélesebb olvasó közönséget általában nem vonzó tulajdonságoknak ellenére Beke György azt írhatta, hogy „tízezer itteni példánya napok, néhol egy-két óra alatt fogyott el a könyvesboltokból” (Utunk, 1981. nov. 17.). Sokakat érdekel a csángóknak nevezett moldvai magyarok sorsa. Sok más magyar népcsoportnál többet tudunk történetükről, méginkább hagyományaikról. Nem érdemtelenül. Ez a tétel akkor is áll, ha megfordítjuk: sok magyar népcsoportról viszont méltatlanul keveset tudunk. A moldvai magyaroknak azonban kitüntetett helyük van. Mióta a polgári nemzettudat megképződött, tudott dolog, hogy ebből ők kimaradtak, hiszen kivándorolt eleiket nem számítva sosem éltek Magyarország területén. Helyzetük maga után vonhatja a nyelvi beolvadást, az eltűnést a néprajzi térképekről. A középkorban a moldvai magyarokat mindenekelőtt a vallásuk fűzte össze az anyaországgal. Amíg erős és tekintélyes volt Magyarország, szívesen látták őket udvari szolgálatban a fejedelmek és a bojárok, földművelőként pedig előjogokat juttattak nekik. Amint azonban a középkori magyar királyság lehanyatlott, az ő helyzetük is megváltozott. Az egyházi felügyelet is kicsúszott a magyar papság kezéből, mert a szentszéknek nem a magyarság megtartása, hanem a román nyelvű római katolikusok számának a gyarapítása volt az érdeke Moldvában. Mégis az első magyar nyelvű beszámoló az egyházi-vallási szolidaritás jegyében született egy bújdosó székely pap, Zöld Péter tollából, sőt Molnár János Magyar-Könyv- házában megjelenvén, eljutott az alakuló nemzeti közvélemény elé is (1783). A 19. század első felében fedezték fel, mily sok színből, elemből, csoportból áll a magyar nyelvterület, a csángókról már a Tudományos Gyűjtemény második évfolyamában olvashatunk (1818). Sőt két évtized múlva a Magyar Tudományos Akadémia — némi őstörténeti vonatkozásokat sejtve — Gegő Eleket küldi ki tanulmányozásukra. Ő írja az első, teljes egészében a moldvai magyarokkal foglalkozó könyvet. Ettől kezdve tíz évenként lobban föl újra meg újra irántuk az érdeklődés, hol csupán kuriózumokat keresve, hol a lelkiismeretre, a felelősségérzetre hivatkozva, tudományos, egyházi vagy publicisztikai ösztönzőktől hajtva. (Mikecs László a Kárpátokon kívül élő magyarságról írt, mindmáig legteljesebb könyve, a Csángók [Bp., 1941.] 1940-ig kétszáznegyvenkét bibliográfiai tételt sorol föl, mely velük kapcsolatba hozható.) Az érdeklődés párhuzamosan erősödött a csángók nyelvi helyzete veszélyeztetettségének fokozódásával. Furcsa tény, de szinte mindig Budapestről indult ki, és nem Erdélyből. Talán azért, mert Erdélyben „megszokott” volt a szórvány magyarság, a Mezőségen, Hunyadban, a Királyföldön élők ügye sürgetőbbnek látszott? Nem tudjuk. Győrffy István 1916-ban mindössze két évtizedet jósolt a magyar nyelvnek Moldvában, ha sorsukban jelentős változás nem következik be. A jövendölés nem, a változás viszont bekövetkezett, egy országba kerültek az erdélyiekkel. A 20-as évek második felében Domokos Pál Péter Csíkból indult kalandos fölfedező útjára. Két jelentős kutatót még Győrffy irányított a csángó- ság tanulmányozására. Lükő Gábor lényegesen új nézőpontból, a környező románsággal összevetve igyekezett kulturális örökségüket értelmezni. Mikecs nemcsak a történeti irodalmat vette számba, hanem józanul, kritikus kézzel végleg megszabadította a moldvai magyarság kérdését a romantikus elméletektől (etelközi eredet, kun eredet). Bekövetkezett a fordulat. Moldva századokon át csak befogadta a magyarokat, „visszaadni” akkor kezdett, amikor a szakszerű néprajzi gyűjtés megkezdődött a csángók körében, közkinccsé lehettek dalaik, balladáik, művészetük legszebb 88
