Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - MŰHELY - Bori Imre: Az elveszett illúziók regénye: a Tündérkert

szoros kapcsolatot teremt Móricz: azon a bizonyos sólyomkői éjszakán álmodta meg Szeben elfoglalásának a haditervét, most pedig, a sikerült csel után van, és ez a másik törtségben bágyadtan szemét nyitogató fejedelem előtt dereng fel Évuska alakja, aki ismét virraszt. Báthory álomképe válik valósággá, és „csak fogta, markolta, idegesen szorongatta a lány nagy erős kezeit, aztán eldobta, megérezte, hogy ez mennyire szűz és gyermek, hogy mennyire fel nem érett még a vére”.

Ahol Évuska jelen van a regényben, ott Báthory Gábor krízisét kell feltételeznünk: krízis volt a felesége és a Bethlen Gábor elől való szökése Szászlónáról, krízises állapotban leledzik Szeben elfoglalása után is, s mi több, valójában Szebenben csúszik ki véglegesen a talaj a lába alól, és kerül át gondolkodása egy irreális síkra. Évuskát a nevezetes éjszaka után kikergeti (a lány a szászokat dicséri előtte, holott ő kiirtásukon munkálkodik), és ilyen módon Évuska kilép Báthory életköréből. Báthory ezután merül a török misztikába, Évuska pedig a katolikus misztikához csapódik. Akkor tűnik majd fel ismét és utoljára Báthory Gábor szeme előtt, amikor a fejedelem már földönfutó. Útközben Görgényben is járt, hogy feleségével, kit ide száműzött, találkozzék, éppen ezért úgy ment oda, mint egy „penitenciajáró szegény beteg” — eredménytelenül. Mert Báthory Gábor nem kaphat feloldozást. S Évuska sem adja meg: utolsó közös jelenetükben már nincs szava a fejedelemhez! Súlyát ennek a jelenetnek az adja meg, hogy Évuska volt az egyetlen lény, aki önzetlenül, érdek nélkül szerette és vigyázta a férfit.

Három szövegoldalról van szó mindössze, amely azonban talán az egész regény legerősebb jeleneteinek egyike: jelentéssel teli költői akcentusok vannak benne, de nem nélkülözi a drámaiságot sem. Például a nyitó képben:

„Lassan, ügetve ment az őszi aranyat ontó, tar és vörös vágáson, az őszre újra zöldellő réteken s kis patak mellett, a didergő éjszakán.

Énekszó ütötte meg a fülét, pápista ének.

Kis csapat nép ment a rossz úton, valamennyien kibontott nagy hajjal, férfiak és nők s mezítláb. Utálatosan piszkosak voltak, s amint utolérte őket, nyeregből is érezte a büdösségüket...”

Fiatal próféta volt a vezetőjük, egy „rozsdabarna ember”, félelmes szemű, olyan, hogy a „fejedelemnek el kellett fordítani tekintetét, mert úgy érezte, le kell mindjárt szállni a lóról, s ruháit elosztva, mezítláb beállani a csoportba, oh, mert hova is megy, hol vár reá élet, van-e nála mártírabb a bolyongó földön”. Az élmény tehát folytatódik:

„Oly különös volt ez a hajnal és ez az elragadtatott ember, aki mintha fölötte állana a földnek, alakja beleolvadt az égbe, míg ő összeroskadva és reménytelenül ül a lován.

Egy fiatal nő áll a próféta mellett s csodálva emeli rá a nagy dióbarna, tűzbenégő szemét, az üdvözöltek elragadtatásával hallgatja, egy pillanatra el nem néz róla, s a boldogság reszket vonásain . . .

A fejedelem csak a leányt nézte, és belesajgott szívébe, hogy soha ő ezt az elragadtatást nőben, férfiban fel nem ébresztette . . .”

Évuska volt, „akit mindenkor megkímélt vágyai s akarata zabolátlan kitöréseitől”, ám most a lány már nem a régi Évuska. Most „titokzatos hatalom által elragadtatott préda”, aki áhítattal hallgatja a Theodorus legendáját, amit prófétája ad elő híveinek és a menekülő fejedelemnek. Mindenki reménykedhet a csodába, még a nyomorult, földönfutó mártírok is, csak éppen Báthory Gábor nem! Évuska elfordította róla tekintetét, vesznie kellett tehát: aki a lét magasából indult, a nemlét mélypontjára jutott el, a regényben lejátszódó metamorfózisok, kicsik és nagyok, végső értelmeként is. Tegyük még hozzá, hogy eszmeileg és lélektanilag is hitelesen!

79