Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - MŰHELY - Vasy Géza: „Győztes Kormosi hang”
jöhet zúzos téli nap számolatlan, széles szemű szemes hó az útját be nem esi, és jöhet nyári nap lángperzses számolatlan, hajós útját vizen hullám meg nem szegi; asszonya hajfonatán nyuszt hágdos fölfele, másikon pedig eleven hód szálldos lefele; örökös boldogságban él időtlen vele. Mennyiségileg a szerelem, pontosabban egy modern „kesergő szerelem” versei a dominálóak a Szegény Yorick ciklusban, az igazán uralkodó azonban nem a szerelem csupán, hanem a számvetés. Maga a Szegény Yorick is számvetés-vers, az a Leltár, az Utánunk, a Nakonxipánban hull a hó, s eddig már láthattuk, hogy a legtöbb szerelmes vers is számvetés. Az uralkodó motívumot már a „normandiai” versek megragadják: a búcsúzást, a befejezettséget. Egész életéről szól úgy a költő, mint befejezettről: Halálon túl kicsit senki nem tudja rólam Mondjuk ötszázöt évvel hogy én valék Yorick mondja a legvégletesebb megfogalmazás, de a többi vers is keserűen szól egy a kor, az emberek által elrontott, mert lefokozottságra kényszerítő élet summájáról. Az „Utánunk igazabbak jönnek” reménye, a „Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk” ironikus fintora egyszerre van jelen. A búcsúzás, a befejezettség, a kapcsolatnélküliség, a világ nélkülemvalósága mind a hiány, a pusztulás, a tagadás képeit, nyelvi formuláit hívja életre. Kulcsszó a nem, kulcsszerepet kapnak a nincsre épülő képek. Szinte minden verset mint tipikusát kellene itt most megemlíteni, de idézzünk csak kettőt, a két nagyszabású élet-számvetést. A Szegény Yorick a felfokozott hiány verse, a teljes pusztulásé: Valaha magyarul éneklő nyelvemet árva ükunokáim a kutyának se mondják mert nyelvem elrohad szívem is elrohad mivelhogy aki élt rohad egy miccenésre Nemcsak a van válik volttá, de a volt is megszűnik, az emlékek is. E vers nemcsak az élet végleges befejezettségének, a teljes elfeledettségnek a tükre, hanem a valaha volt élet hiányosságának is. Alapélmény itt is az árvaságé: a fiktív visszaemlékezésben elé- gikus hangossággal. A vers íve az elképzelt távoli jövőből a költő múltjába lép vissza, majd onnan a szintén múltként ábrázolt jelenbe. Visszatekintve életére nem fejlődésrajzot ad a költő, hanem állapotrajzot, s ebben minden elem az önfeláldozás szükségességét, az árvaság, a szenvedve elviselt idegenség érzetét hangsúlyozza. Itt a gyerekkor se idillként jelenik meg, hanem a szenvedés és a félelem állapotaként: Dunnyogtam nagymamának tarló tű-tengerén mezítláb átszaladtam lábam csont dobverő lett ujjam a betűkön motozgatott riadtan sillabizálva ó- s újtestamentumot térdeltettek sarokba nagy vödröket cipeltem vállam kulcscsontja orsó térdemben stroncium A férfikor is az idegenséget hangsúlyozza a legintimebb baráti kört idézve is: „ha ültem veletek/ nem voltam veletek”. A záróstrófa összegzi a vers motívumait. Az árvaság születéstől való: „Kormos családnevem/ anyámtól örököltem” s ugyanonnan a szenvedés is: „keresztelésben Istvánt/ mint ama vértanú”, s bár a név adott, az árvaságérzet ezt is elbizonytalanítja. A többnevűség itt nemcsak valamiféle harlekin-jelleget, nem62
