Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - MŰHELY - Vasy Géza: „Győztes Kormosi hang”
Az analógiás kapcsolat rendre átsüt a versek szövegén: ez a szerelem csak a gyerekkor édeni és más felelősségre nem kötelező világában teljesülhet, majd ha Tíz évesek leszünk: Majd tíz éves leszel vessző-valahai hallom lélegzeted számon hullámlani majd tíz éves leszek nap süt fölébredünk virággá változik reggelre a fejünk De széttörik ez a varázslat, mert „gyerekkorodba nem hagyod magadat visszarántani” (Vonszolnak piros delfinek). Később tárgyiasabb lesz az élmény, de ezt épp a gyerekmotívum teszi lehetővé: A nyolc éves Don Quijote, Anne de Chartres, Farkasvadászat. Ez szelídebb tárgyiasság, de van ennek egy a kínszenvedést kikiáltó változata is, amikor más költőket hív segítségül. A Jékely Párizsban személyessége inkább csak a többi vers környezetében világlik ki, de az Orpheusz panasza teljesen személyessé formált. A cselekedni képes és most mégis becsapottan tehetetlen ember énekli itt szép szavakkal mérhetetlen szenvedését, káromolva az isteneket: a rendet, a törvényt, az őt kisemmizőket, hiszen ő világot tudott teremteni, s most semmije sincs, teremtett világa se: fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom! S hogy mindezt még lehetséges fokozni, arra példa a Tengermély, némelyek szerint Kormos legtökéletesebb verse e ciklusban. Nehéz úgy ítélni, ha csak egyetlen verset lehet kiválasztani, de annyi bizonyos, hogy a Tengermély is a legszebb magyar szerelmes versek közé tartozik. Kormos mondta, hogy „Jóformán minden szerelmes vers, amit írtam.” (Jelenkor, 1976/10.), s ha ez így túlzás is, valóban meghatározó élmény számára a szerelem. A Tengermély tárgya alighanem már egy újabb, hazai szerelem, de a vers teljesen illeszkedik a korábbiakhoz. A hiány verse ez is, a rabság verse, azé az emberé, aki magányába zártan szenved. Ezt a szenvedést az álmodozás, az elképzelt jövő: a beteljesülő szerelem képe oldja, de csak feltételesen, mert a vers mesteri zárása a mosthoz tér vissza. A verset indító helyzet s a vers címe eleve egymáshoz illeszt egy konkrét és egy ennek megfelelő jelképes helyzetet. Szobájába zártan vergődik a reménytelenségben a költő, s helyzete ismét az Atlantisz-képet hívja elő. Sötétség tengermélyi csöndje. menyét-lábú másodpercmutató, Elsüllyedt tárgyak: asztal, szék, pohár, szurokba mártott négy szobasarok, pohárban tintavíz, földreomolt vagytok-e ... fehér ing, és Attila gyöngybetűi Álomtalan ágy imbolyog velem: falamra felszögezve, valahol úszó sziget korallok kése közt; A bezártság élményét hangsúlyozza itt minden. A lírai hőst falak veszik körül, a fal kulcsszó a versben, hiszen hiányod-kalodában él a költő, s hogy e kaloda többszörös legyen: az arc tenyérben. Kommunikációra semmi lehetőség, sötétség van, pohárban tintavíz, szurokba mártott négy szobasarok, és csönd is van és bizonytalanság is: mindarra, amit leírt, rákérdez: vagytok-e? Mindez a költő elesettségét motiválja, test-és léthelyzetét: „az arc tenyérben; válj tenyér homokká,/ fölinni ébrenlétem cseppjeit”. Ezt készítette elő már tárgyi környezetének a megjelenítése olyan finom képépítkezéssel is, amilyen ez: „földreomolt/fehér ing, és Attila gyöngybetú'i/ falamra felszögezve”. Az ing puszta tárgy tulajdonosa nélkül, de itt gazdája léthelyzetét, pusztulását jelképezi, s erre utal a falon a papír is, a Reménytelenül eredeti kézirata. Azok a gyöngybetűk is 60
