Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - MŰHELY - Varga Suplic Sándor: Negyedmúltunk kontúrjai - filmen
megítélés alá esik akkor, ha csupán közbiztonsági problémaként kezeljük. Mint ahogy közös erővel keressük az optimálisabb arányt a központi és helyi illetékességek között, a politikai képviselet társadalmi alárendelési formáinak gazdagításáról nem is beszélve. Juhász Ferenc szép sora nyomán vallom: a harmadik napon a legnehezebb, mikor már visszafordíthatatlan a szocializmus győzelme, nincs belső reakció, a korábban látványos frontokon folyó társadalmi küzdelmek túlfűtött energiái pátosz- és héroszmentessé szelídülnek. Amikor színtelen a mindennapiság, bár körülményei között ugyanúgy vérre menő harcok folynak társadalmi felemelkedésért, anyagi javakért, önkifejezésért, mint korábban. Közben a méretek is eltörpülnek. Osztályok harca helyett munkahelyi, lakóhelyi, nemzedéki és egyéb érdekek tarka skálája körül szerveződnek a csoportok. A harmadik napon a legnehezebb, mert az emberek szükségképpen sokszínűén fogják fel a tárgyszerűséget. Sokféleképpen gondolják a szocializmus értékeit védeni és továbbvinni. Az egységvonalak a nem-ekben vannak inkább. Ne lehessen személyi kultusz, mérséklődjenek a magyar filmművészet által gazdagon felmutatott társadalmi egyenlőtlenségek, a bürokratikus észjárás egyszerűsége ne lehessen tovább uralkodó társadalomszervező elv. Nem ülhetünk a Jancsó által oly mesterien bezárt térben, mikor alattunk forog, halad, mögöttünk mozog, gőzölög a lét és a régi idők történetének 23. változatával traktáljuk egymást. A nem-ek mellett az idén kissé háttérbe szorult a jövő előremutató csíráinak gondos bemutatása. Hallottam, hogy készülnek filmek a vállalkozásról, az innováció fényében az egyes ember és a nagy gazdasági szervezetek közötti harcról stb. Mert a magyar filmművészet társadalmi küldetését még tökéletesebben teljesítené, ha e reformkorszak progresszív erőit hasonló gazdagsággal jelezné előre, mint annak idején a Megszállottak vagy a Nehéz emberek tette. Epilógus Jancsó Miklós és korábbi első asszisztense, Kézdi Kovács Zsolt, új filmjeikben — feltehetően véletlenül — azonos dramaturgiai alapszituációt választanak a Közép-Kelet- Európa-i léthelyzet kibontására. FőhőseikNyugatról csöppennek ide, hozott mértékeikkel próbálják megérteni és esetleg uralni körülményeiket. Közben átalakulnak. Elpusztulnak és fennmaradnak. Kézdi Kovácsnál a szétesettség állapotának újrarendeződését látjuk, egy nyugatnémet vérű, Magyarhonban parkoló gyerekember szemével. Magyarul szépen beszél, de a padláson összetorlódott történelmünk tárgyait érdeklődve, a körülötte zajló családi és egyéb bonyodalmakat pedig azzal az izgalommal éli át, talán választhat kihez tartozzon. Erre reménye van. Miként nagynénjének, a főszereplő bírónőnek is arra, hogy szép és szigorú matrónaként újra egybekényszerítse a családot. Háttérben a naftáimtól csöpögő Monarchia csipkés fodraival, a boldog századfordulón készült fotóról kissé megsárgultan ránk mosolygó elődjéhez hasonlóan. Ravaszság, hízelgés, félő odaadás, parancsoló keménység — ehhez már elégtelen eszközök. Szeretője egy állásért elhagyja, húga nem ismeri el fensőbbségét ügyeiben, volt német sógorát sem képes fél napnál tovább itt tartani. A bíróságon biztosan ítél, a pincebeli arcképén szemét puskával kilövő őrült szomszédjának — a gyűlölet oka egy banális félreértés — talán megbocsájt. Végül ott marad neki betörhetetlenül a gyerek, aki csak azért nem megy el apjával, mert az üzleti útjai miatt mindig egyedül hagyja. A bírónő és a gyerek, egymásrautaltság a magány ellen, se több, se kevesebb a kiindulópont egy más — nem 57
