Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - Sükösd Mihály: Halottak napja: feltámadás (regényrészlet, I. rész)
otthon leveti zakóját, hanyatt fekszik a díványon, várja, hogy anyám kanalanként szájába adagolja a húslevest. Miért teszi? Miért hallgatja az idegen adók acsargó adásait? Mire vár akkor apám? Mit remél akkor apám? Vár, remél, valamit, akkor, abban az időben? Ma úgy hiszem, apám akkori állapotára, apám állapotának általam ismert változataira visszagondolva: nem vár semmit, nem remél semmit. Nem várja, hogy amerikai ejtőernyősök szálljanak le Magyarországon, nem reméli, hogy visszanyeri ezredesi rangját egy (netalán) új, még demokratikusabb magyar hadseregben. Nem, apám csakis hallgatja a Szabad Európa, a BBC, meg az Amerika Hangja adásait, mert környezetében, volt tiszttársai közül mindenki ezt teszi. Apám úgy gondolja, neki is ez a dolga, apám szorgalmasan hallgatja a Szabad Európát, a BBC-1, meg az Amerika Hangját, anélkül, hogy bármi haszonra számítana az ellenségesnek mondott rádióadók üzenetéből. Apám elégedetten dolgozik segédorvosként Üllőn, apám békésen fordul a falnak, azután, hogy elcsavarja az ellenséges rádióadások gombját, a vekkeróra keltéséig apám álom- talanul alszik. Nem így anyám. Abban az évben, 1951-ben érettségi vizsgámra és egyetemi felvételemre készülök. Hajnali fél egyig, fél kettőig olvasok, tanulok, akkor szokom rá az éjszakázásra. Közös szobában lakom öcsémmel. Öcsém három évvel fiatalabb nálam, még nem az érettségi vizsgáján, az egyetemi felvételi vizsgáján töri a fejét. Öcsém estig tartó kézilabdaedzésről érkezik haza, korán megy ágyba, mélyen alszik, nem zavarja, hogy égetem a lámpát, két karjával átöleli kispárnáját. Én viszont felriadok, holott csak két órája oltom el a villanyt, égő szemhéjam alól bocsánatkérő pillantást vetek öcsémre, aki mélyen alszik. Felriadok, hajnal lehet, nincs órám, hogy ellenőrizzem. Hajnal lehet, tél van, hóhullás nélküli, száraz, szigorú tél, arra riadok fel, hogy anyám az ablakban áll. Akkor, abban az időben anyám nem tud aludni, hajnalonta felébred, arra vár, hogy érte jöjjön, hogy értünk jöjjön az éjfél után érkező, fekete gépkocsi. Anyám nem oktalanul, nem előzmények nélkül áll az ablakban 1951 decemberének valamelyik száraz, szigorú, hóesés nélküli hajnalán. Anyám akkor már sokat tud barátnőitől, a többi volt katonatisztek feleségeitől, sokat tud a Nyíregyháza környéki falvakról, ahol a néphadsereg tegnap törzstisztjei meg a családjuk a lóistálló sarkában, lerobbant szeszfinomítóban, a tágas pulykaketrec szabad rekeszeiben hálnak. Anyám a kitelepítéstől fél, a kitelepítést jelző fekete gépkocsit várja, arra ébredek hajnaltájt, hogy anyám flanel hálóingben, az ablakfüggöny mögött áll. Úgy hiszem, anyám szemernyit sem alszik azóta, hogy apám kikapcsolja a Szabad Európa Rádió, a BBC meg az Amerika Hangja adásait, anyámat nem érdeklik a rádióhírek, anyámat családja jövője aggasztja, sarkig érő ingben áll a gyerekszoba ablakfüggönye mögött (azért a gyerekszobában, mert innen jobban belátni az utcát), anyám kifelé figyel, minden motorzúgásra tetőtől talpig megremeg, attól tart, megáll a fekete autó a ház előtt, a lódenkabátos nyomozók őrizetbe veszik apámat, a Horthy-hadsereg volt őrnagyát, a néphadsereg volt ezredesét, anyám attól fél, hogy fiai nem folytathatják középiskolai tanulmányaikat, anyám leginkább attól retteg, hogy egyedül a családnak szánt, egyedül a családra összpontosított élete a továbbiakban fölösleges, anyám úgy tudja magáról, ő a legodaadóbb feleség, a legjobb anya. Hiszen nem tett meg minden tőle telhetőt férjéért és fiaiért? Most, a sírjához közeledve, most, anyám emlékével annyi év távlatából szembenézve, arra gondolok: hogyan él anyám apámmal? Öcsém és én úgy növekszünk fel, hogy szüléink mintaszerű életét látjuk, napról napra a szemünk előtt. Azt hiszem, jól élnek. Apám mindent anyámra hagy. Anyám tervez, megfontol, dönt, közli döntését apámmal, apám tudomásul veszi. Apám minden hónap elején odaadja 23
