Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - MŰVÉSZET - Mátyás Győző: Ready-made avagy a kisiparilag előállított hit tragikomédiája (Moldován Domokos: Rontás és reménység c. filmjéről)

géből, s eltávolítja annak esélyétől, hogy a valóság — s benne önnön helyzetük — ellentmondásaira pozitív-racionális magyarázatokat találjanak. Ennek következtében szinte törvényszerű, hogy ezekben a szubkulturális rétegekben tért nyernek az irra­cionális világmagyarázatok, melyek éppen bornírtságuk miatt jól „kiszolgálják a fo­gyasztók igényeit”. Ebben a jelenségben ismét megfigyelhető a valóság törvényeinek eltorzult tükröző­dése, hiszen a mindennapi élet legláthatóbb viszonyrendszerének mintájára itt egy lát­szólag különleges „képesség” birtokosa a többiekétől különböző „tudását” azonnal áruként dobhatja piacra. Ehhez persze szükséges a vevők hiszékenysége és tudatlan­sága, ám ugyanakkor éppen az adott kapcsolat üzleti jellege miatt a vevő ellenőrizheti és szükség esetén felelősségre is vonhatja az eladót. Vevő és eladó ily módon tragikomikussá fajult kölcsönös kiszolgáltatottságában pedig már-már alig lehet eldönteni, hogy ki a csaló, s ki az áldozat. V. A bíróság is valahogy ily módon habozhatott a fenti kérdés eldöntésekor, s tulajdon­képpen ez tükröződik a felmentő ítéletben is. A bíróság egy közönséges, s tegyük hozzá, kisszerű bűnüggyel áll szemben, s kénytelen ekként is kezelni az esetet, noha mindenki előtt nyilvánvaló, hogy maga az úgynevezett bűntett a legkevésbé figyelmet érdemlő része a jelenségnek. A jog mint a társadalmi viszonyok ideológiai tükröződése szükségképpen személy­telen. A konkrét-gyakorlati jogi eljárások benső ellentmondásai éppen abból a feszült­ségből fakadnak, amely azon intenciók között feszül, hogy egyrészt a jog szellemének a priori személytelen objektivitása érvényre jusson, másrészt az adott ügy szubjektíve valóságos mozzanatai, az úgynevezett enyhítő vagy éppen súlyosbító körülmények se sikkadjanak el. Ez az ellentmondás igen szembetűnően láthatóvá válik az „Erzsiké kontra cigányok” perben. A vád képviselője az ügyész, a maga jogi nyelven megfogalmazott bizonyító érvrend­szerével elmarasztaló ítéletet követel. Ő a tényeket, a tárgyi bizonyítékokat s a pa­ragrafusokat mérlegeli, vagyis az adott ügy tárgyszerűvé kristályosodott következmé­nyeit. Eljárása logikus, hiszen nem tesz mást, minthogy az adott ügy kézzelfogható bizonyítékait tárgyiasítva kimerevíti, s ezzel a „bűnügyet”, valamint a bírósági eljárás objektív sajátosságait azonos tartományba hozza. Pontosan ezért az enyhítő körülmé­nyek felsorolása is jogszerű, belül marad a tények adta lehetőségeken. Ezzel szemben az ügyvéd védőbeszéde kirívóan elüt a szokványos jogi gyakorlat kliséitől, s az ügynek azokat a társadalmi-emberi összefüggéseit emeli ki, amelyek valódi lényegét képezik. Érdekes módon dramaturgiai lag ez az ügyvédi beszéd a film egyik pontja. Itt ugyanis az ügyvéd mintegy a filmből kihajolva, verbálisán magya­rázza el azokat az összefüggéseket, melyeket az alkotás immanens folyamata amúgy is tartalmaz. Ez nem túl szerencsés rendezői fogás, de az eljárást mégis menti az a másik dramaturgiai szempont, mely szerint itt valójában az intézményesült jog, s a valóságos társadalmi-emberi gyakorlat szembenállásával van dolgunk. A bíróságnak ugyanis a jog képviselőjeként kell ítéletet hirdetnie, noha mint az intézményesült ideológiák reprezentánsa tulajdonképpen csak csekély mértékben illetékes az ügy­ben, hiszen pusztán a megmerevedett és pillanatnyi konkrétságot öltött tények alapján képes ítélkezni — márpedig ebben az esetben nem a bíróság elé következményként került tények adják az ügy lényegét. Az ítélet maga teljes mértékben tükrözi is ezt a lehetetlen patthelyzetet, hiszen a felmentés csak oly módon születhetett meg, hogy a bíróság kilépett a maga intézményesült gyakorlatának keretei közül. 61

Next

/
Oldalképek
Tartalom