Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Ördögh Szilveszter: Korai testamentum (elbeszélés)
Csak elhallgatásaink voltak még szerencsétlenek. Kopasz, idétlen madárfiókák, száradó aszfalton haldokló giliszták, szélhajkurászta virágszirmok. Csak elhallgatásunk motyogott még ellenünkre. Száraz szemünkbe hullt tehetetlen rovarként, ujjainkat karcolta akácfagailyként — pedig szorgosan s nyugodtan forgattuk leplezőn a cigarettát. Rendben van. Ezt az utolsó kortyot még. Aztán . . . még egy utolsót, ha nem vagy nagyon fáradt. (Item) Milyen egyszerű ez! Milyen pátosztalan, sőt: profán! Mennyire semmilyen, szavak egymásutánja! Pedig hinnéd-e: most mégis titkokat írok, tengermély kagylók ritka gyöngyeit, hóködös csúcsok gyopárcsillagait, kéreghasadékok rejtőzködő moháit, résekbe bújt porszemvárakat: bennük király és királylány s egy egész udvartartás! Pedig milyen egyszerű ez is: hogy csak ekkora most az embernyi világmindenség. Item) Gond gondot árnyékol, gondolat gondolatot emészt, az érzések: bolygatott hangyaboly, a kételyek: ködszivárvány... Csak a lét nehezül rendületlen gondra, gondolatra. Hangya-rendre rogy tehetetlenül és felleggé puffaszt szivárványt. És végül mégis a kéz kézbe simul, szembe szem kapaszkodik, és egymás mellett lépnek a lábak. (Item) Mondják: találni kell. Mások: hogy csak keresni. De lehet-e keresni találni nélkül, s lehet-e találni keresni nélkül? És ha belefárad a találni, ha megcsömörlik a keresni: akkor mit tegyünk? (Item) Életnek becézed a holt sziklarögöt, s halálnak mondod lélegző pillanatod. Virágot emlegetsz, folyvást fát, földet, hangját őrző követ — s úgy hiszed, legalább bennük megörökülsz. Hogy szirom lebegteti soha-volt harmatos illatod, hogy fát ékít agyad erdeje, hogy földet szül elhamvadt szavad — s legvégül kőgolyóbisként kihűlsz, és keringsz esiIlagnyi hold gyanánt ott, ahová csak kevesek juthatnak . . . (Item) Itt, Újpalotán, a Kőrakáspark utca kettő alatt írom ezt a korai testamentumot. Az ablakon túl nászt játszik a nyár meg az ősz, emberek jönnek-mennek, hét óra van, este, szatyrok telnek, boltok ürülnek. Feleségem arrébb — a hetedik hónap felén fiúreményű magzatunkkal — Bulgakov Moliére-ét olvassa. Az imént kakaót főzött: nekünk, Betlehem-előtti családnak. Nem fázunk, nem vagyunk éhesek. Körülöttünk- velünk ezernyi ismerős. Kis szobánk most szokja meg az estét, lassan élénkül a lámpafény, a szél az ablakon át hűvössel szaladozik ki-be. Vágyaim elfáradtak, csiga -gondolataim visszahúzták szem-szarvaikat, s koponyám kupolájába húzódva elszundítottak nyálkás ágyaikon. Ebben a hirtelen homályban nehezen találom szavaimat. (Item) Néha elmémbe hasít a pillanatok szekercéje, s olyankor megrendül a világ. Aztán mindig alászáll a por, s elfödi a szakadékba zuhant csúcsokat, a hegyekre torlódott mélységeket. Ilyenkor vélem érezni: hát ember vagyok mégis. (Item) Rettegek már, hogy nem tudom fölépíteni a házam, hogy nem tudom megéreztetni veletek képzelt vágyaim. Rettegek: hogy egyszer csak mindent szertehagyok, hogy önnön magasomból bukók csúfos-ostobán alá, hogy szűkölt szavaimra rákö- vesedik a mindenség, hogy följajdított magányom végképp társtalanná lesz, hogy piros vérem is fehérré változik. Pedig tudnom oly jó lenne, hogy szavaimból hűset isztok, hogy arcomról a magáét mintázná gyermekem, hogy tenyerem gödrére vágyna kedvesem — és jó emlékemre anyám. Pedig tudnom oly jó lenne, hogy nem voltam hasztalan. Jaj, én úgy féltelek titeket magamban, hogy az ki sem mondható! 37
