Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

és szánakozva gondolok vissza arra a kisfiúra, aki azt hitte, hogy a legerősebb érzés ellen van védekezés — megcsúfolására van vigasztalás. Másnap igen korán ebédeltünk, harangszóra már végeztünk is véle, öreganyám ki­vételesen átjött, hogy segítsen anyámnak tisztába tenni a házat. A hátsó konyhában ettünk, ott kínlódtak az asszonyok a mosogatással, az edények súrolásához én szaladtam ki a kerítés mellé tiszta homokért. Öreganyám igen türelmes volt egyébként, csak azt nem győzte kivárni soha, hogy a leves meg a galuskának való víz a maga rendjén felforr­jon. Csak várt, várt egy darabig, azután hirtelen nagy sebbel-lobbal hátrébb húzta az edényeket, a tűzhely első lapját megszabadította a karikáktól s a nagy kerek lyukon kicsapott a láng. Hát ő erre húzta rá gyorsan a levest. Amikor jó erősen forrt, félretette, ennyi elég volt ahhoz, hogy csendeskén forrjon, s helyébe ment a galuskának való víz. Hogy ez felmelegedjék és nyugodtan, egyenletesen lehessen a tésztát be lészaggatni, már nem gallyat vetett a tűzre, hanem akácfát, jó vastagot. Igen finom volt a főztje, a galuskája sose maszatolt, de a mosogatáskor az edény fenekére égett kormot nagyon meg kellett homokkal dörzsölni, hogy örök időkre rajta ne maradjon csúfságnak. Az­után a mosogatótálat rendbe tenni, majd az asszonyok kezét, az ujjaikat, a körmeiket, de súrolhatták szegények, egészen tiszta sohasem lett. Hogyan is lehetett volna. Öreg­szülém mindig vidám volt, könnyen beletörődött, hogy nem kisasszony ő, úgyse nézi senki olyan szemmel, tehát nem számos, de anyám elkeseredetten dörzsölgette a ma­gáét tovább, fogát összeszorította, s nem szólott egyet se. Kilöttyentette a mosdótál tartalmát a hátsó udvarra, tiszta meleg vizet öntött belé, s folytatta abban, s hogy az anyját ne bántsa mégse meg, mesélni kezdett valamiről. Akkor éppen a bajai piacról. Oda ő mindig szívesen ment. Panaszolta, hogy minek mennyi az ára, hogy az élelem fil­léres áru, de a rőfösnél, fűszeresnél akár minden pénzét ott hagyhatta volna. — Ennek a gyereknek is, ni — mondta sóhajtozva — hat-hét pengő egy pár gyönge kis félcipő. — Micsoda? Félcipő? — Nem engedhetem, hogy dorcóban járjon vasárnap a misére. A téli magasszárú... meg el is nyűtte már. — Ti tudjátok, lányom — fordult el nagyanyám s még a hátán is átsütött a helytele­nítés. — Hat pengő sok pénz... — Sok, nem sok... a lábam lejártam, de olcsóbb nincsen. Hát. .. majd meglátjuk, telik-e rá — tette hozzá engesztelőén. Gyorsan eltisztultam a közelükből, kóricáltam inkább előbb az udvaron, majd a veteményesben. Nem szerettem azt, amikor az együvé tartozók ilyen óvakodva kerül­getik egymást, mert valamiről nem egyformán vélekednek... inkább jártam volna me­zítláb egész nyáron. Hiszen azt is öregszülémtől tanultam, hogy amelyik hónap nevéből hiányzik az er, abban egészséges csak mezítláb járni, földre lehemperedni. Be is tar­tottam, meg sem fáztam soha. Édesanyám pedig úgyszintén megtanulhatta volna tőle. .. igaz, őt még én se láttam soha mezítláb, papucsa pedig ki tudja, hány volt, s hány­féle! Nem cifrálkodott ő soha, de mindennek megadta a módját. A veteményesben még csak a levesbe való zöldséget, a retket meg a salátát vetettük el, s elduggattuk a bejárat mellett féloldalt a tulipánhagymákat. A hajtások szép egyene­sen állottak már, mint a kicsi piros lándzsák, akadt olyan is, amelyik meglehetős nagy zöld levelet bontott ki kétoldalt, akár zöld lobogót tartott volna. Bent a sarokban, a gyümölcsfák során túl, napos, védett helyen a nagy melegágy, molinóhuzattal feszesen letakarva. Csak néhány napja készítette el, s vetette be édesapám, azon hát nem volt mit nézni. A felásott, gerebélyzett kerti föld már csupán a palántákra, s a későbbi ve­tésre várt. A krumplira, csemegekukoricára... hej, de igen szerettem én ezt, különö­sen parázson sütve! A gyenge édes ízét a sütés csalta ki belőle legjobban. Ma már ezzel 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom