Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
— Azt már igen — mondtam nagybüszkén. — Arra hát ne vesztegessük a szót — mosolyodott el ő is. Mintha ma lenne, amikor az első leckét kaptam tőle. De okos ember volt! Lassan, cseppenként oltogatta belém az ismereteit, de mindig úgy, hogy előtte megmutatta mikor, mi történt, mi esett meg véle s amikor éppen ott voltam, mindjárt levonta a tanulságot. Mégsem tanított: szórakoztatott, szinte gyermekké lett maga is. Emlékszem, akkortájt vitt magával először szántani. Húsvéti szünet volt talán, mert kukorica alá forgattuk meg a földet, azaz Rigó lovunk, az eke, meg ő. Én csak le-föl szaladgáltam mellette az egyszerre porhanyóssá vált barázdában, s gyönyörködtem a pacsirtaszóban, amely azóta se volt olyan bolondosán vidám — vagy én nem maradtam ugyanaz a gondtalan, felelőtlen gyerkőc, aki voltam. Ahogy az eke harapdosta a földet, egyszer csak megállította apám a lovat egy rántással, s lehajolt. Az eke kiborított egy hörcsögfészket, bár én először láttam a kis állatot, nevét édesapámtól tudtam. Alig voltak nagyobbak a fészekből kipotyogó állatkák, mint az ujjam, hanem az anyjuk! Úgy ugrott nekünk, hogy még! Édesapám elmagyarázta hogy s mint van a gazda ezzel a kis pusztítóval, miközben tovább szántottunk. Hanem én figyelni alig bírtam, s már ríttam is, mert az anyahörcsög hol édesapám, hol az én inam követte, ugrált mint a veszett s bizony harapott is, lehagyni meg nem tudtuk. — Szaladj csak előre fiam — szólt apám komolyan. Usgyi! — futottam amíg a lábam bírta, a földünk végén aztán lerogytam, s úgy vártam meg őt. Kicsapta a Rigót legelni, mellém ült, hogy tarisznyázzunk. Szalonnát ettünk vöröshagymával, érett túróval — ezt édesanyám mindig csípősre hagyta érni, de énnekem a friss oltóból is juttatott, az meg olyan omlós volt, olyan finom . . . sós, mégis igen szerettem. Tokaszalonnával meg különösen. — Melyik a legbutább állat, te Marci? — szólított meg szomorkásán. — Én azt már nem tudom. — Máma ismerkedtél meg vele. — Csak nem a hörcsög? — De bizony az. Ha az, hát az. Majd kiböki édesapám, hogy miért. Dehogy bökte ki. Megfaggattam érette, s akkor is inkább kérdezett. — Mekkora volt a gyerek, az ember, a ló, meg az eke? — Akkora, amekkora. — Jó. De a hörcsögünkhöz képest mekkora? Hű a mindenségét. Mekkora, mekkora. Hörcsög vagyok én? — Nagy — mondtam bátortalanul. — Mint nékem a templom tornyostul, ha összehasonlítást teszek. így van? — így— Mindenestől meg legalább háromszor akkorák voltunk. Mert ne feledkezz el a Rigóról se! Na látod. A hörcsög azért a legbutább az állatok között, mert nem törődik azzal, mekkora az óriás, amelyiknek nekiront. Őt csak a dühe irányítja, semmi más. Pedig élhetne, a kölykeit fölnevelhetné . .. hanem akár idáig is jött volna utánunk éktelen dühében, hogy harapni tudjon. Megfizetni tudjon. Bár szándékunkban nem volt fészkét fölforgatni. Érted-e már? — Én igen. Összekattintotta bicskáját. — Van ám hörcsögtermészetű ember is. Nem ösmer az se istent, se embert, ha egyszer megharagszik. Az ilyeneknek van legtöbb bajuk az életben, a többieknek meg 17
